A Szkéné két oldala
Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.
Tasnádi István maga rendezte saját darabját, a Kartonpapát a Szkénében. Az először ártatlan játék vérre menő, brutális borzalommá válik.
Biztosan megvan a regiszterszáma annak a szürkével kevert tüzes kéknek, amivel a szoba falát, majd kissé más árnyalatokban a lakás minden tárgyát lekenték, de úgy, hogy süt belőlük a figyelmeztetés: „Ez nonszensz. De légy résen, bármi megtörténhet!” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Az iskolai zaklatásról nem könnyű indulatok nélkül, előremutatóan beszélni. Az Eve Ainswoth regényéből készült 7 nap című előadásunk erre tesz játékos, humoros kísérletet. Ide kattintva elolvashatja a produkcióhoz készített és a pedagógusok számára ajánlott felkészítő és feldolgozó foglalkozások vázlatát.
az est, azon kívül, hogy a testvéri kapcsolatot járja körül, megmutatja nekünk azt is, hogy eleinte nincs olyan túl nagy szakadék az előttünk álló utak között, kevésen múlik, hogy végül melyikre lépünk rá
mindig kulcsfontosságú a dramaturg munkája, hogyan sikerül a regény komplex világát, a szereplők rendszerét, a búvópatakként hol rejtve, hol kimondva felbukkanó motívumokat, párhuzamokat megtartani
Az előadás valóban megrázó, így minden színháznézési rutinom ellenére nem éreztem magam képesnek arra, hogy még a felajánlott szakértői beszélgetésen is maradjak.
Népmeséhez illő a cím: A lány, aki hozott lélekből dolgozott. A mese pedig a mintakövetésről, az életsztereotípiáktól való elszakadás lehetetlenségről szól. Példázat azokról a körökről, amelyek fogva tartanak, amelyekből nincs szabadulás.
Háy János megkerülhetetlen szereplővé vált mind a kortárs magyar irodalom, mind a kortárs magyar színház területén.
Háy János darabjaiban a közelit kutatja. A mikrokörnyezet intim, olykor meglehetősen durva részletei utalnak az egészre, vagyis a társadalom pillanatnyi morális állapotára. A helyzet finoman szólva is gyomorforgató.
A Szkénében Háy János ősbemutatót tartottak Mucsi Zoltán főszereplésével, aki az író Nehéz, illetve A halottember c. drámájában is fő- illetve címszerepet játszott. Igazi színházi esemény volt ez, erről következik egy rövid ajánló.
Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.
Pitypangos zöld pázsit borítja a színt. Ám a vakondtúrás már ott a gyep szélén, a mélyben munkálkodó erő egy pillanat alatt megbonthatja, tönkrezúzhatja a tökéletesnek látszó harmóniát, mint ahogy a pitypangok bóbitája is egy pillanat alatt lehet semmivé.
A lány, aki hozott lélekből dolgozott olyan előadás, amelynek nézői fogadtatását szinte teljes egészében az dönti el, hogyan viszonyul az adott néző az irodalmi alapanyaghoz.
Kérdések és válaszok hullámzása, melyet olykor üres, elcsépelt filozofálgatások és csattanós poénok törnek meg. Ez jellemzi Háy János 2015-ös Hozott lélek című kötetében megjelent novellájának színpadi változatát, A lány, aki hozott lélekből dolgozott-at.
A színház meghalt. Már 1214 napja. Meghalt, mert nézője fellázadt; mivel nem foglalkoztak vele eleget — annak ellenére, hogy egyetlen nézőre 12 rendező és 572 kritikus jutott.
Életről, halálról, és ezek kapcsán egy testvérpárról szól a Nézőművészeti Kft. új előadása. A Testvérest egy lazaságában is koherens produkció, amelyben minden szereplőnek egyszerre látunk bele a privát és a társas életébe.
Simkó Katalin nagyon egyszerű eszközökkel játszik el szinte minden szereplőt. Ő a fiú, az anya, az apa, s a nővér is. Meghökkentő látni, micsoda erő van ebben a titkon vörös hajú nőben.
Az okosok azt szokták mondani, hogy a halálfélelem minden félelemnek a gyökere. Mert az ember egyszerűen képtelen felfogni azt a kérlelhetetlen tényt, hogy egyszer el kell innen menni.
Az egy évadból aztán kettő lett. Az ideszerződésem előtt ment el a társulatból Csányi Sándor és Vinnai András; Csányi helyett a Liliomba, Vinnai helyett a Woyzeckbe kellett beugranom.
Olyan ez, mint egy furcsa lyukú szita, amelyen átömlenek dolgok – mi azt mutatjuk meg, ami a szűrőn fennmarad. Vagy mint egy szemétdomb, amelyből válogatunk.
Versmodernizálások, közérthetőség és hús-vér emberként való megjelenítés, zsenik közel hozása látszik körvonalazódni. Scherer a maga dokumentumszínház műfajában hoz közel múltat és jelent.
Kezdhetnénk ott, hogy a két költőzseni megidézésében egy szál versük nem hangzik el. Vagy ott, milyen vicces fiúk volt ez a Petőfi Sendre. Vagy drámaian: ketten együtt sem éltek hetven évet.
Az EztRád célja nyilvánvalóan a szembesítés, a magyar társadalom problémáinak felmutatása, azoknak egymás mellé állítása. Mindez felállíthatna egy olyan kórképet, mely az elviselhetetlenség határát súrolja.
Kicsit olyan, mint amikor az ember azáltal dolgoz föl valamit, hogy újra és újra végiggondolja, elmondja.
Borzasztó kínos témával foglalkozik a Nézőművészeti Kft. és a MaNNa közös előadása, a Soha senkinek – gyerekkori szexuális abúzussal és ennek elsődleges környezeti reflektálatlanságával, azzal, hogyan marad magára egy gyermek mindazzal a rettenettel, amit folyamatosan elszenved.
Féltünk a szereposztástól, de Mucsi Zoltán zseniális Don Quijote. És mellette nem is lehetne más Sancho Panza.
Ez ismét egy spektákulum a sok közül, mely a Kapa–Pepe párosra, Mucsira és Schererre van szabva. Amit ők ketten együtt lassan három évtizede művelnek magyar színházban, magyar filmen, az már művészet- és kortörténeti fejezet.
Bizonyos értelemben önveszélyesen működöm, mert az általam ismeretlen megoldásokra direkt rákérdezek. Folyamatosan jelzem, hogy „van egy a probléma és nem tudom, hogyan induljunk tovább”. Öngólokat rúgok, de a megoldásokat keresve ezekből még lehet gól.
A Tasnádi István megszövegezte improvizációknak a csöveskeretet meghaladó vonulata egy svihák producer által generált filmforgatás, melynek során az önművészetétől elszállt rendező csirkék százezreinek mint biztos közönségbázisnak készít játékfilmet...
Ja, író vagyok nem nosztalgiaiparos. Azt akartam megírni, milyen az, amikor valakit elveszítesz, kiiktatsz az érzelmi körödből, és hogy mi történik, ha vissza kell oda emelned. Mindannyian átéljük a vesztést, hogy el kell szakadni valakitől, leszámolni a közös történettel.
Amikor a legvégén egy újabb kunsztos kuncsorgás, részeg ordítozás után harsog a Life is Life, már tudjuk, hogy befordultunk a célegyenesbe. Nincs is hátra más, mint ismét kiteríteni a koszlott matracot, és lefeküdni a fal tövébe.
Nagy reményekkel mentem a Szkénébe, hátha a Nézőművészeti Kft. remek hármasa végre meggyőz Pinter drámaírói nagyságáról, sőt legalább egyetlen darabja élvezhetőségéről is.
Az emberi faj fejlődését például annak visszafejlődésével hozzák párhuzamba...
Önvallomás, ami folyamként jön elő a nőből. Talán a gyerek lehet még a kulcs, hogy miért mondja el, mert ha valaki felé számadással tartozik, az önmaga és a gyereke. Feltehetőleg az ő élete is megváltozott. Esetleg elvették tőlem, én talán börtönben…
A bemutatott magyar valóság nem a magyar valóság, csak ami a felszínén úszkál.
Háy János drámája történelmi határhelyzetbe helyezi hőseit, és női perspektívából vizsgálja, miként zavar a gyászba a nem várt feltámadás.
Mészáros Sára, az Anya leül a hintába és mesél. Kilencven percen át ő van a középpontban. Róla szól a történet. És egy gyilkosságról, melynek a bekövetkeztét senki sem akadályozhatja meg.
De előfordul, és ez amekkora trauma, annyira hétköznapi is: mindenki függ valamitől.
A Gondnok fontos ember. Mert ott van. Mert tesz valamit. Vagy éppen nem tesz. Gondnoknak lenni áldás. Gondnoknak lenni átok. S hogy mit jelent Gondnoknak lenni, azon is múlik, ki a Gondnok. No meg azon, kitől kapja megbízását.
Az alárendelt, a fölérendelt és a jelentéktelen. Egyszerű, mégis olyan képlet, amiben egy komplett társadalmi hierarchia, struktúra és közeg jellemezhető.
... kabarészerű röhögtetésről váltani bűnökkel szembenézésre igen necces dolog, A zsidó előadása is meg-megdöccen e bravúrkísérlet közben.
A színmű fő erénye az érzelmek, az érzések, a sejtelmek finomszerkezetű megfogalmazása...
Belátom, a címbeli étel elég bizarr! Kíváncsi a receptre? „Egy szuflénál minden a sütőn múlik, hogy hova teszed a sütőben, hogy 160 fokon legyen előmelegítve.
Sodró lélekrajzú, vérfoltos lírájú drámai önvallomás jelenik meg hibátlan mértanú, mély empátiájú előadásban.
Nem láttam a Honfoglalást, de a Saul fiát igen; untam a Kutyaszorítóban-t, a Kutyaharapás viszont tetszett: most akkor mennyire számítok magyarnak?
Nem szokványos holokausztot feldolgozó történet ez, illetve A zsidó című előadás fajgyűlölet tematikában egyáltalán nem szorítkozik kizárólag a II. világháború körüli eseményekre, sőt,
Ilyen például az utóbb említett sakkozó hivatalnokos jelenet folytatása, amelyben egy család az idős, dohányzó nagypapát (Mucsi Zoltán) próbálja eladni a két és fél éves Fannikának, hogy így részesülhessenek a CSOK örömeiben.
persze, hogy már a címe is provokál. és pontosan tudjuk, ha reálisan nézzük: a társadalom borzalmaiból, elviselhetetlen igazságtalanságaiból az épeszű, épérzékű ember nem kér:
Hogy elérjek Palkonyára, a 13:00-kor kezdődő A gyávára, a 12:10-kor Nagyharsányba érkező buszra kellett felszállnom. Meglepően nagy tömeg várakozott a megállóban; ezen a járaton utazott és próbálta játékba vonni az utasokat a Busz-színház is.
A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka...
Újra meg újra nekirugaszkodnak az angol abszurd emblematikus darabjának a színházcsinálók, talán nem véletlenül.
