Fránya vakondtúrás (Németh Fruzsina Lilla)

Noha Háy szövege ismét nagyon erős, vulgáris mivoltában költői, hétköznapiságában mégis ritmusos matériának bizonyult, a fanyar humorú prózából kialakított dialógusok kielégítették – talán meg is terhelték – a fület, azonban a szem kielégítetlen maradt az előadás végére. Annak ellenére, hogy a díszlet, vagyis a rétet jelző, padlón elhelyezett három szék önmagában sok asszociációra adott lehetőséget. A rét mint a természet szeretetének szimbóluma. A rét és a szék mint az ösztönös, a „természetes” - és a kompozíció, a megkonstruált, az „emberi” ötvözete. A rét mint a mélyet elrejtő szép, egyenletes felszín. Vagy a rét mint az emberi lélek, amely látszólag mindennapi, ám jobban szemügyre véve itt-ott feltűnik egy-egy virág és bizony,  egy vakondtúrás is. Egyik rét sem írható le és körvonalazható pontosan, miként egy ember lelke, érzelme, sorsa sem definiálható olyan könnyedén.

Főleg akkor nem, ha egy öngyilkos nő életének mozgatórugóit próbáljuk visszamenőleg megérteni, az „eseményre”, ahogyan a darabban nevezik, magyarázatot találni.  Bár az előadásban és a novellában egyaránt színre lépő Pszichológus erre tett kísérletet Mucsi Zoltán megformálásában.

Mucsi mindezt őszintén, hitelesen, szívbe markolóan tényszerűen és szárazon teszi, ahogyan az egy profi, öltönyös lélekbúvárhoz illik. Noha olykor-olykor megbicsaklott a nyelve az előadás folyamán, a Jászai Mari-díjas színész a fő karakteréből, az egy időben a páciensét kérdező, illetve a Rendőr kérdéseire válaszoló pszichológusból szinte észrevétlenül „változik át” részeges, később önmagát felakasztó Apává vagy éppen csábító Plasztikai sebésszé. Ily módon figuráit egy láncra felfűzve, az egyes nyelvi regisztereket és hangnemeket a szövegében elválasztva, ívesen mutatta be nekünk a Szkéné színpadán.

Nem úgy a novellában csak megemlített, ám a színpadi adaptációban külön szereplőként fellépő Rendőr bőrébe bújt Kovács Krisztián, aki a Lány öngyilkossága kapcsán elindult nyomozás során, civil ruhásként hallgatta ki a lány terapeutáját. Ugyan a színész energikus entrée-val indít, és intenzív színpadi jelenléttel bír, az előadás előrehaladtával megmozdulásai, fizikai és verbális reakciói kissé egysíkúvá, akciói kiszámíthatóvá válnak. Ez azért is lehangoló, mert az ő figurája képviseli a keretet, a jelen, a „mi” időnkbe való visszacsatolást. Az esemény megértésének idejét.

És végül a kamaradarab fő- vagy inkább címszereplője, a Lány. Moldvai Kiss Andrea, aki odahozza nekünk a lelkét, hogy a közönség dolgozzon vele. Rajta. Érte. Háy eredeti írásában és a színlapon is a Lány elnevezés szerepel, ám a virágos ruhában (a virágos réten) megjelenő Moldvai minden mondatából, gesztusából és mimikájából árad a „Nő”. A nőiesség. A páciens, aki egészen a marék altató bevételéig mégis lány maradt. Mások és önmaga által sem értett, számító, szeretetért áhítozó és azt kolduló, magát a világ és a férfiak áldozatának tartó, önnön szexualitását kevésbé ismerő kislány. És ezt az ambivalens személyiséget egyszerűen megfogalmazott mondataival, nem túljátszott arcjátékával, ugyanakkor érzékletesen és kellő amplitúdóval hozza a színésznő.

Szabó Máté megérezte a Háy János írásai által sugárzott nyomasztó, elkeserítő, ám a maga cinikus módján mégis egy kis fénynyalábot beengedő légkört, amely olvasás közben érint meg bennünket. Van itt szerelemből adódó profitálás, száraz hüvely, szilikon-élőhús vegyület. Ám a színpadon csupán a markánsan artikulált mondatok, három, leginkább csak ülő ember beszélgetése révén kevésbé fogott el ez az érzés. Vannak feszült pillanatai az előadásnak, amelyek a kimondott, erőteljes kifejezés és az azt alig megjelenítő mozdulatsor lágysága, finomsága közötti disszonanciából születtek. Érdekes az alapkoncepció, miszerint a három szereplő állandóan, egy időben van jelen, ily módon egyszerre vagyunk tanúi az oknak (a Lány elromlott családi háttere, csupán a pénzen alapuló házassága, szexuális fájdalmai) és az okozatnak (a terápiás beszélgetés és a kihallgatás). Ugyanakkor az előadás, a „terápia” több dinamikát, több mozgást is elviselne. Hogy ne csak a fül és a szellem, hanem a szem is intenzíven dolgozzon.

Bár valójában már attól rosszul kellene éreznem magam, hogy „kukkolóként” betekintést nyerek egy szerencsétlen nő mindennapiságában mégsem mindennapi élettörténetébe. Hogy miért akartam mégis fokozni leselkedő szemem élvezetét? Talán az életkoromból adódó tapasztalatlanságom miatt. Vagy az egyre terjeszkedő vizuális kultúrának köszönhetően. De az sem kizárt, személyiségem rétjén e pontnál bukkan fel az a fránya vakondtúrás.