a vakmerő (A gyáva) - Proics Lilla írása

persze, hogy már a címe is provokál. és pontosan tudjuk, ha reálisan nézzük: a társadalom borzalmaiból, elviselhetetlen igazságtalanságaiból az épeszű, épérzékű ember nem kér:

ha nincs meg az a személyes támogatás, a feltétlen szülői elfogadás (ami nyilván nem azt jelenti, hogy bármit megtehet az a gyerek, hanem azt, ami unásig van mondva: a szeretés), amelyben felnőtté lehet válni, stabil személlyé, akkor borulhat bármi -- csak szerencse kérdése.

(a hetedíziglenségnek milyen valósága az, hogy egy anya összeroppan attól, hogy a férje elhagyja, az már teljesen követhetetlen, de elgondolkodtatja az embert, csak a saját környzetében milyen mértékben alkalmasak szülőknek azok, akiknek gyerekei vannak). hány úgymond sikeres felnőttet látunk, aki meg sem közelíti emberi minőségben, intelligenciában ezt a "félrecsúszott" életű fiatal fiút.

krisztián -- ez a figura, akit kovács krisztián alakít, zavarbaejtően őszintén (az arcán levő gödröcskéről, ami a sajátja, azt mondja, egy csikk nyoma, amit egy, a társadalom torzságát mutató beteg alak égetett oda -- aki a társadalom sokkal elfogadottabb tagja, mint egy drogos, ugye -- az előadás története szerint // a közönség odaadja magát, tegnap egy fiú olyan igyekezettel pókmászott vele versenyt, hogy attól még hitelesebb lett az egész "játék") reagál érthetően, normálisan az őt körülvevő világra. aki belebolondul ebbe, aki kimenekülne, az az épeszű. nem az, aki túllép rajta, megalkuszik vele gyáván. laing bölcsek, balgák, bolondokjában is azt beszéli el, hogy ezért gondolja a betegeit normálisnak -- azóta sem fogadja be a pszichiátria ezt az alapállást, sőt a gyakorlat olyan arroganciával viszonyul a bajbanlevőkhöz, amit a szélesebb köztudat észre sem vesz. erről is szólt mellékszálon az előadás. a színészi őszinteség tényleg szívenszúrt, láttam a 17 éves gyerekemet, aki nincs semmiféle bajban. de észreveszem-e, ha lesz. tudok-e rá elég odaadóan figyelni, lehet-e velem őszinte mindig, amikor akar és a többi nyugtalanító kérdés. scherer péter erővel és esendőséggel mutatta meg ezt az alakot (lehet, hogy fájdalmas színészi feladat ez egy apának).

nincs tanulság, nincs jóságos tanács, nincs megoldás, már hogy is lenne, a világnak van rettenete, s ha éppen az néz az ember arcába, de közelről ám, akkor azon mit lehet megoldani, semmit. egy el nem mondott jószef attila vers van, aminek többször nekikezd krisztián -- az előadás mértéktartó jóízlését mutatja, hogy képesek voltak nemelmondani. a kamasz nézők, de bárki, aki nem ismeri és előveszi, beleborzong (gondolható, mit lépett volna a szavalóbajnok-versszakértő [ahogy garai gábort szavalt, meg kellett szakadni a röhögéstől] apa erre a versre: az egyik legszebb magyar istentelen versre). az előadás eszköztelensége lefegyverző, az igazsága pedig zavaró, nyugtalanító.