Petőfi Sendre - Tarján Tamás az Ady/Petőfiről

Az alkotógárda ott kezdte, hogy e hatvan percet elsősorban azoknak a diákoknak állította össze, akik nagyjából a tizenharmadik és tizenhatodik életévük között járnak, és nem feltétlenül az irodalom a kedvenc tantárgyuk. Ismeretes: a két nagy költő egyénisége, élete és műve között sok az alkati és sorsbeli, lényegi és véletlenszerű, poétikai és befogadás-történeti összefüggés. De lehet kreálni is ilyesfajta kapcsolódásokat. Ha Katona László mint Ady beszámolhat arról, hogy 1900. január 1-én tette át újságírói székhelyét (a benne „még Csokonai legpicinyebb öccsét sem látó”) Debrecenből Nagyváradra, akkor a Kovács Krisztián által megszemélyesített Petőfi a közönséggel összekacsintva mutathat magára: én 1823. január 1-én születtem!

 

A két poéta két poéta marad, s mégis mint a poéta, egy emberként is megjelenik a hétköznapi civil öltözéket hordó-cserélgető két „öregdiák”, a remekül helytálló és tartalmas görbetükör-stílust találó színész tolmácsolásában. Scherer Péter rendező, valamint a dramaturg-mindenes Gyulay Eszter(külső tanácsadókat is bevonva) igazi diákos játék- és megszólalásmódot hívott elő Katona László (a feszült-fennhéjázó Ady) és Kovács Krisztián (a forrpontra hevült Petőfi) együttműködéséből. A tét és a (leggyakrabban prózai) szövegek komolyságát egy pillanatra sem feledve játsszák a páros irodalmi pingpongot. Egyszer-egyszer nem az összeszaladó, szétváló, két idősíkot egymásra vasaló figurákból, hanem a Petőfi- és Ady-reprezentáció, olvasói (és nem-olvasói) megítélés szemszögéből közelítenek tárgyukhoz. Például mindketten fejpánttal hajukon, mókás-lezser ünnepélyességgel csinálnak „filozófiát” abból, hogy egy enyhén őrült külsejű megszállott távgyalogló tisztelgéstől és kíváncsiságtól űzve lekövette az irdatlan utat, melyet Petőfi járt be gyalogszerrel. Kovács a Petőfiből csupán a külsőségeket érzékelők, sőt a Petőfi-epigonok tökéletes karakterrajzát nyújtja a lábában él a nemzet révületével. Katona viszont a spleenességet aknázza ki, s ebből az önérzetesen rezignált Ady-tónusból vált például a tájszólásos atyafiba, aki a két zilahi nevezetesség, a helybéli főzésű pálinka és Ady Endre költészete közül az érthetetlen utóbbi helyett a méregerős előbbire szavaz.

 

A stand-up comedy duó-válfaja, az Így írtok ti színpadi nyelvvé fejlesztett kritikai paródia-világképe, az iskolásság torzrajza áll össze gazdag egyveleggé a kevéske zenével is megdobott szabálytalan irodalomórában. Katona és Kovács nem rombol bálványt ötlet- és poénszikráztató játékával és szavaival, de nem épít piedesztálon álló szoborfenséget sem. Urai a játékhelyzeteknek, a Petőfi- és Ady-ikonnak, a „Petőfi Sendre” gyurmázásnak. Egymást néha nem is látva, a placc távoli pontjairól is kontaktusban vannak – mindig érződik: mintha Scherer ugyancsak ott pattogna közöttük –, ha szükséges, parányiakat rögtönöznek és korrigálnak. Azon vesszük észre magunkat: a tágra nyílt szemű, lustán nagymacskás méltóságú Katona már-már fényképszerűen hasonlít a tőle erősen eltérő termetű és fizimiskájú Adyra, a hajzatával, gesztusaival Petőfit kapásból ironikus-hiúzosan „leutánozó” Kovács pedig bizonyára Petrovicsnak született. Néha mindketten kilépnek a figurából, különféle (esetleg tanár-) típusoknak mutatnak fityiszt, vagy játsszák a civilt: emberi-színészi önmagukat. 

 

A leglényegesebb azonban, hogy a méltóságos-bohó literátus kalandozással meggyőznek: amennyiben úgy adódna, mindketten remekül mondanának Petőfit és Adyt, s nem csak a rájuk szabott költő verseit, hanem a másikét is. Szabadság, szerelem, e kettő kell nekik a leginkább középiskolásoknak megcímzett anzikszon – s persze egyéb is. Szakember fülének kissé talán sok a közismert szemelvény, és aligha nagy tévedés azt hinni: többek között Latinovits Zoltán Ady-hanglemeze, Cseh Tamás egynémely kapcsolódó dala sokszor forgott a lejátszón, miközben a csapat készült a bemutatóra. De a fiatalok könyökén más jön ki Petőfi- és Ady-ügyben, mint a hivatásos irodalmárokén (ha egyáltalán kijön valami). Nem bizonyos, hogy még ma is a forradalmiság költészetének tanórai túlhangsúlyozása. A legszínvonalasabb tankönyv-szöveg sem képes megjeleníteni a diák-golyóstoll által Petőfi-módra „megbajszolt” Adyt, vagy azt a Petőfit, akinek fejére Ady kalapját firkálták. A Thália Színház Arizona Stúdiójának közönsége – a nézők zömét képviselő „gyerekek” felfokozott örömére – erre sem hiába vár. Az ember-Petőfi, az Ady-ember kerül közelebb hozzájuk, noha különös optikával, a költők költőinek, a legköltőbb költőknek mitikus nimbuszát felváltva.

 

Jó lenne a gimnáziumokba, szakközépiskolákba is elkísérni egyszer-egyszer az Ady/Petőfit. Megtapasztalni, miként kel életre a színházinál természetesebb közegében, s mikor, hogyan történik a színészek és a publikum kapcsolatfelvétele. A Tháliában épp ez mutatkozott kissé modorosnak, nehézkesnek („Melyik iskolából is jöttetek? Szeretitek az igazgatót?”) – a piruló, kuncogós visszhang ellenére részint akkor is, amikor Katona/Ady és Kovács/Petőfi is szoros közelségben odatelepedett egy-egy megszeppent „múzsa” mellé, vagy sosem látott szöveget nyomtak a kiszemelt „áldozat” kezébe: olvassa fel. E téren még lehet megoldásokat keresgélni – de Petőfi Sendre megérkezett.