Abszurd, konkrét, absztrakt - Urbán Balázs A gondnokról

A Gondnok fontos ember. Mert ott van. Mert tesz valamit. Vagy éppen nem tesz. Gondnoknak lenni áldás. Gondnoknak lenni átok. S hogy mit jelent Gondnoknak lenni, azon is múlik, ki a Gondnok. No meg azon, kitől kapja megbízását. 

Harold Pinter több, mint fél évszázaddal ezelőtt született drámája nagyjából kialakította azt a nyelvet, melyen a későbbi művek (mind a gazdagabb szövetű, formátumos alkotások, mind a soványabb, vértelenebb darabok) is megszólaltak. Abszurd és realitás határvidékén járunk, ahol az abszurdnak tűnő történések végül is hihető történetet rajzolnak ki. Ám a szereplők önmagába záródó világa, kapcsolataik, illetve az egymással lefolytatott játszmák változásai, fordulatai elvontabb, ontologikus síkra is emelik a történetet. Realitás abszurditással, konkretizálás absztrahálással keveredik egy ritka pontossággal végiggondolt szerkezetben. Ezt a komplex színházi nyelvet azonban igen nehéz megteremteni; nagy a kísértés, hogy valamelyik irányba – az abszurd dráma, a realista kamarajáték vagy a metafizikus bölcselkedés felé – elmozduljon a játék.

A Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös bemutatója voltaképpen meglepetés, hiszen a társulat emblematikus előadásaitól eltérően ezúttal nem magukra a színészekre íródott, illetve az ő improvizációikat, mondataikat is felhasználó kortárs szöveg, hanem egy mára szinte klasszikussá vált mű hangzik el. Ráadásul olyan mű, amely – a fent leírtak miatt – irodalomként talán erőteljesebb, hatásosabb, mint színházi nyersanyagnak. Elvben az is előfordulhatott volna, hogy jelentősen változik, átalakul a dráma – ám ezúttal talán épp a szokott alkotómódszertől való eltérés lehetett az előadás tétje. És ezzel együtt az izgalmas pinteri nyelv mai színpadra fogalmazása. Ez utóbbi sikerült kevésbé: noha a Szabó Máté rendezte előadás érezhetően alapos munka, következetes szövegértelmezés eredménye, s nyilvánvaló szakmai erényeket mutat, a pinteri komplexitás tulajdonképpen csak a Khell Csörsz tervezte díszletben jelenik meg. A nézők által két oldalról körülült szoba egyszerre érződik valóságosnak és jelzésszerűnek, nyomasztóan ismerősnek és szürreálisnak. A felhalmozott kacatok, melyek az egyik ágyat is befedik, hatásosan szemléltetik Aston „gyűjtőszenvedélyét”, de a látvány megérzékíti azt a sajátos, kétpólusú világot is, melyben a testvérek élnek. A jelzésszerű ablak legfontosabb része a rajta megülő kosz, mely megváltoztathatatlannak, eltakaríthatatlannak látszik. Akárcsak az a zsúfoltság is, mely könnyedén megszüntethető lenne – de változatlanságában precízen érzékelteti az összezártság fullasztó érzését is.

A játék egésze azonban erőteljesen elmozdul a reálszituációk felé. Mintha az alkotókat leginkább a puzzle izgatta volna; az a folyamat, ahogy a kezdetben abszurdnak ható jelenetekből megépül az elmesélhető történet, melynek konkrét jelentése jóval fontosabbnak tűnik ontologikus, szimbolikus tartalmainál. S minél erősebben, árnyaltabban, gazdagabban teremtik meg a figurákat a színészek, annál inkább eltűnik a játékból az absztrakció. Vagyis paradox módon nem a szakmai hiányosságok (ilyenből amúgy is kevés van, talán csak az erőteljesebb húzást hiányoltam néhol, főként a mára kissé modorosnak ható, forszírozottan repetitív szövegrészeknél), hanem éppen a szakmai erények szűkítik le az előadás értelmezési tartományát. Mert minél gazdagabbak, színesebbek, életszerűbbek a figurák, annál kevésbé érdekes cselekvéseik, gesztusaik mögöttese, s annál kevésbé fontosak a gondnokság, a feladat, a megbízó szerepének, illetve fogalmának elvontabb jelentéstartományai. Minél tökéletesebbre csiszolja Katona László a kiismerhetetlenül változó viselkedésű, testvéréhez erősen, de szinte láthatatlan szálakkal kötődő Mick figuráját, minél hatásosabban jeleníti meg agresszív kitöréseit és szinte perverz játékát a Gondnokká kinevezendő idegennel, s minél életesebben munkálja meg Scherer Péter Aston szelíden mániákus, szeretetre vágyó, de kommunikációra alig képes személyiségét (helyenként egészen megrendítő pillanatokat is teremtve), annál közelebb kerülnek ahhoz, hogy csupán két egymásra utalt, de egymásba kapaszkodni nem tudó, sérült személyiség érzelmi és hangulati változásait jelenítsék meg. És minél árnyaltabban, erőteljesebben, szuggesztívebben mutatja meg Mucsi Zoltán Davies egzisztenciális kiszolgáltatottságát és ravasz alkalmazkodását, kisemmizettségét és hatalomvágyát, aljasságát és kétségbeesését, annál távolabb kerül attól, hogy a célja valóban a Gondnokká válás legyen. Mert annál, amit ez a szó jelenthet, itt sokkal fontosabb egy állás utáni vágy. Davies szempontjából mindegy, milyen állásé, csak némi hatalom járjon vele. Házmester éppúgy lenne, mint Gondnok. Mondhatni, kis különbség – mégsem az. Ahhoz legalábbis elegendő, hogy ne igen lássunk többet egy idegen világban lábát megvetni próbáló, de lehetőségeit tévesen felmérő csavargó kudarcánál. S bármilyen plasztikusan is jelenik meg előttünk e történet, mégis vékonyabb annál, ami a szövegből kibontható és az igazán jó erőkből álló társulattal megvalósítható lenne.