A halottember egyszemélyes mű. A szereplők a hősnő tudatának és emlékeinek kivetülései hús-vér színészek (a Férfi, falusiak stb.) vagy rongybaba (a gyerek) formájában. A helyszín: lelki táj. Az asszony, az Anya, Annus (Mészáros Sára) majdnem az egész előadás alatt a színpadra kör alakban felfestett sötétkék, jelzésszerű tér közepén, egy láncokon függő hintában ül, a rongybabát szorongatja, s közben felhasítja előttünk a lelkét. Saját sorsát meséli, mellőzve az egyenes vonalvezetést: az életepizódok asszociatív módon, időben ide-oda ugrálva tárulnak fel a jelentől a fiatalkorig, a házasságkötéstől a gyereknevelésig. A fiatalasszony magyarázatokat próbál adni, ok-okozati összefüggéseket keres, s csak a monológ legvégén döbbenünk rá, hogy Kárász Nelli rokonával van dolgunk Németh László Iszony című regényéből. Csak Annus – Nellivel ellentétben – nem ab ovo néz szembe a Férfi iránt érzett legyőzhetetlen viszolygásával: a végzetes undort történelmi force majeure által generált alakváltás okozza.
A monológot egy mese keretezi, melyet az Anya mond el lányának, a kis Annusnak, innen indul, és ide lyukad ki végül az előadás. Ami közte van: egy tragikus, történelem rágta-kiköpte, hétköznapi sors. A falusi fiatalasszonyt vonzalom és kötelességtudat kettőssége köti férjéhez – nem egyértelmű, szereti-e vagy csak megszokta -, akit elragad, és úgy tűnik, végleg lenyel a háború. A magára maradt nő kislányával együtt lassan alakítja ki kétszemélyes világát: a független tér és a saját maga diktálta tempóban csordogáló idő nyugodt, rendezett, csak álmokban felforrósodó, szigorúan zárt struktúrává szerveződik. Ebbe nem fér bele senki más, nincs barát, sem alkalmi szerető, és még annak a számára sem akad hely, aki korábban a rendszer organikus része volt Az özvegység állapotát, a gyászt tehát meg kell szokni, munkába menekülni, elkerülni az újabb kötöttségeket, minden érzelmi muníciót rázúdítani a gyerekre. Aki mellesleg meg van róla győződve, hogy édesapja, az ő királya egyszer hazatér. S neki lesz igaza. A halottember közeledő alakja úgy jelenik meg az Anya lázas, hitetlenkedő magánbeszédében, hogy a színpadon ülő Mészáros Sára körül valóságos mágneses tér képződik a koncentrált nézői figyelemtől. A megrendítő csúcspont után minden lefele tart: nincs lehetőség az újbóli összeforrásra, csak hasadás van, s a túléléstől, a visszatéréstől, a halottember feltámadásától – a gyereket kivéve – nemhogy boldog nem lesz senki, hanem egy láthatatlan csúszdára kerül, ami egyenesen a pokolba viszi.
Mészáros Sára – ha eddig nem derült volna ki – bitang jó színésznő, nem is akar vele senki versenyre kelni. A három gyászruhába öltözött színész – Grisnik Petra, Molnár Gusztáv, Kovács Krisztián – jelenléte funkcionális, a színpad bal oldalán látnak el cselekmény-kiegészítő feladatokat. Kórusként énekelnek, gyerekeket, falusiakat jelenítenek meg rövid pillanatokra, mindig visszahúzódva a háttérbe és újra átengedve a terepet az emlékezőnek. Rozs Tamás zeneszerző, a Szélkiáltó együttes tagja Annus jobb oldalán ülve csellófutamokkal egészíti ki vagy húzza alá a színpadi történést. Mucsi Zoltán a Férfi, a pária szerepében háromszor jelenik meg hús-vér valójában – természetesen csak mint vízió, mint Annus emlékeinek kivetülése. A frontra való távozás, flashback-ben a megismerkedés, és végül a visszaérkezés alkalmával ölt testet a Férfi, akinek hiánya lesz a monológ esszenciája. Elképesztő, ahogy ez a színész, akire a legtöbben még mindig az üvöltöző és káromkodó Kapaként emlékeznek, milyen visszafogott és alázatos szerepformálásra képes. Egy pillantása, egy apró mozdulata, egy csendes mondata többet mond ezer szónál, s úgy ejti ki a felesége nevét, annyi bánat és megtörtség zsúfolódik össze ebben az egyetlen szóban, hogy a néző csontjaiban érzi a háborút, a szenvedést, a front borzalmait, a történelem által kizsigerelt embert. Szőts István Emberek a havason című filmjében tudta ugyanezt a női nevet Görbe János hasonló súlyossággal kimondani.
A halottember igazi végzetét végül mégsem a történelmi kataklizma okozza, hanem az, hogy bár traumáiról – akárcsak a többi visszaérkezett – nem tud és nem is akar a feleségével beszélni, a fizikai egyesülést azonban minden nap megköveteli. S ezzel az akarással, az eltűnt életbe való hasztalan kapaszkodással, önmaga tetszhalott kísértetségével teszi végül Annust Kárász Nelli rokonává. A halottember a harsány, látványelemekre építő színház inverze, az intenzív érzelmi viviszekciót a rendezés csendes, sokrétű stílusfegyelemmel jelenítette meg. Bérczes László sosem arról volt híres, hogy a színházkészítés könnyebbik oldalát szereti megfogni, s Háy János balladai hangvételű, borongós történetét visszafogott, de hatásos eszközökkel vitte színpadra. Az egyetlen harsányabb szekvencia a megismerkedésé, mulatós zene szól, önfeledten lendül az egekbe a (kör)hinta – újabb filmes reminiszcencia? –, s rajta rövid időre ketten foglalnak helyet, két fiatal, vidám szerelmes. A jelenet előzményei és a folytatás azonban líraian szép szomorúságba burkolózik, s ezt a letargikus létállapotot a díszlet és a ruhák koromfeketesége, és a mértéktartóan használt világítás zárja feszes egységbe. Az előadás ékköve, Mészáros Sára – hadd méltassuk harmadszor is – pedig olyan gyönyörűen felcsendülő hangszer a színpadon, amely könnyedén szólaltatja meg a legbonyolultabb akkordokat is, s közben egyetlen hamis hangot sem ad ki.
