Ady/Petőfi a Tháliában - Cseh Zsanett az Ady/Petőfiről

A darab különlegessége, hogy a bemutató időpontja egyszerre volt a Magyar Kultúra Napja és Cseh Tamás születésének 70. évfordulója. A magyar értékek felidézésének alkalmából a rendező, Scherer Péter Lackfi János költő részvételével, beszélgetésre invitálta a nézőket. Törekvés: A modern dokumentumszínház hirdetése, vándoroltatása „életrajzterjesztés” és játszva tanulás céljából.

Az évforduló alkalmából megjelent a gitár mint szimbólum (a színpadra idézve Cseh Tamást), szépen, mintegy ívet adva, végigfut az előadáson, párhuzamosan a költészetre és a vándorszínészetre utalva. Scherer előadása, a dokumentarista A gyávához hasonlóan, középiskolákban kezdi meg első útját, sikeressége nem kérdéses. Az effajta színes tanulási módszerrel az életrajzi adatok jobban fejbe verhetőek. (Hasonló alternatív kezdeményezésre ismerhetünk a Kávészünet duó megzenésített verseiben, nem beszélve Nyáry Krisztián, Így szerettek ők című egyre népszerűbb kötetéről). Versmodernizálások, közérthetőség és hús-vér emberként való megjelenítés, zsenik közel hozása látszik körvonalazódni. Scherer a maga dokumentumszínház műfajában hoz közel múltat és jelent.

A 2 hónapos előkészítő munka gyors és alapos utánajárást igényelt. A Petőfit alakító Kovács Krisztiánnak Petőfi úti leveleinek tanulmányozása (pontos életrajz és önéletrajz hiányában) volt a feladata, míg az Ady szerepébe bújt Katona Lászlónak a Petőfi nem alkuszik és a több kötetes Ady életrajzé. A versek modernizálásában Lackfi János segédkezett, amelyek így meghökkentővé és rendkívül szórakoztatóvá váltak. A módosítások nem lehetnek sértőek a múlt személyeire nézve, minden bizonnyal ők is jóízűen kacagnának, ha módjukban állna. Az archív elemekkel megdöbbentően jól harmonizálnak a mai szóhasználatok.

A cselekmény eleje kissé vontatottan indul, ami nem baj, mivel a lezárás is lassabb, nyugodtabb hangvételű. Egyensúlyt formáló keretes szerkezetté lesz, akár egy versnél. A szereplőkkel fokozatosan történik az azonosulás.

Az interaktivitás, a nézőtérbe való beférkőzés, éppen még ez előtt történik. A szereplőkhöz való hozzáállásunk szépen lassan változik. Először csak bohó embereknek tűnnek, majd mint jó barátok elevenednek meg. A tempók, a mentalitások is módosulnak. A nyughatatlan költő tipizálásai remegnek meg a színpadon és olykor pszichedelikussá (lásd: eszeveszett lázas pengetés) válik az atmoszféra. A fekete alapszínpad, a „díszletlenség” kiemeli a különös személyiségeket.

Petőfi alakja plasztikusabbá, kiemelkedőbbé lesz a megannyi átöltözéssel, különböző szerepeivel, amelyek olykor egymásra reflektálnak. Ady szerint ő A gyermek. Ebből következik, hogy személyisége formálható, tehát örökké játszó színész. Több viselkedésformája van, forrong és nagy alázattal távgyalogol (oda-vissza, kis távon). Ady nem annyira melankólikus, mint képzelnénk, jókat sztorizgat és a fényképekről jól ismerten veszi fel jellegzetes pózait. Kék kabátjába burkolózik Melocco Miklós szobraira emlékeztetve. Pajkos jelzővel mégsem láthatjuk el, ám illően karakteres közömbös leheveredéseivel.

Haláluk párhuzamos eljátszása az, ami összehasonlítja a múltat a jelennel. Ady mintha látomásban azonosulna Petőfi elesésével a csatamezőn, mint hősi halált halt költővel és mint a gyermek által játszott katonáskodással.

A bemutatón részt vevő nézők nem kimondottan a célközönségnek feleltek meg, ennek ellenére a taps hangereje és kitartása szűnni nem akaróvá lett.