MÁS IS LEHETETT VOLNA TÖRŐCSIK MARI? – interjú Bérczes Lászlóval

Törőcsik Mari címmel novemberben került a boltokba Bérczes László beszélgetőkönyve, amelyből a Nemzet Színészének pályáját, gondolatait ismerheti meg a közönség. A szerzővel a kötet születéséről, A halottember c.  rendezéséről és saját életéről is beszélgettünk. TÓTH BERTA///Színház.org 

Készítettél már beszélgetőkönyvet Kovács Lajossal, Tompa Miklóssal, Paál Istvánnal és Cseh Tamással. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy Törőcsik Marit is megkeresed az ötlettel?

Amikor befejeztem a Cseh Tamás kötetet, biztos voltam benne, hogy nem fogom hasonló fába vágni a fejszém. Arra gondoltam, nem érdemes újrakezdeni azt, amit már egyszer megcsináltam, főleg, ha úgy érzem, nem tudnám meghaladni önmagam. Aztán eltelt pár év, és az Ördögkatlan Fesztivál kapcsán, amelynek védnöke, többször is találkoztunk Marival. A személyes beszélgetések során beférkőzött a gondolataimba, a „mi lenne ha”. Egy idő után elkezdtem őt győzködni, és egyre kitartóbban akartam, hogy igent mondjon a felkérésemre.

Mari azt nyilatkozta, évekig visszautasított…

Ennek az az oka, hogy ő – mint minden kivételes színházi ember -, tisztában van a pillanat értékével és mulandóságával. Pontosan tudja, hogy az, ami egyszer megtörtént a színpadon, nem reprodukálható és nem adható vissza szavakban. Ezért őt, mint nagy színészt felmutatni, szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen egyszerre van és nincs.

Mégsem tudtál lemondani róla…

Ez egyrészt abból következik, hogy ha valamit szeretnék elérni, nem bírom elviselni a kudarcot. Ha egyszer valami igazán eszembe jut, ráharapok, mint kutya a csontra. Nem engedem el, mert „mulatságnak lennie kell!” (Bérczes László Mrozek Mulatság c. darabjából idéz, amelyet az ő rendezésében, közel két évtizede játszik Mucsi Zoltán, Szikszai Rémusz és Scherer Péter, a szerk.). A könyv esetében pedig fontos érv volt, hogy ebben az országban sajnos kevesen vannak, akik képesek felülemelkedni, képesek nagyvonalúak lenni. Én egy ilyen embert ismerek: Törőcsik Marit. És mindezt nem álszent elvek mentén, hanem zsigerből, magától értetődően teszi. Erre lehet azt mondani, hogy neki könnyű irígység és rosszindulat nélkül tekinteni a környezetére, hiszen elementárisan képvisel egy olyan művészi színvonalat, ami megkérdőjelezhetetlen. De nem szabad elfelejteni, hogy ő emberi minőségében is nagyszerű: nyíltszívű, derűs, őszintén örül mások sikereinek, nem kiábrándult és 81 év ide vagy oda, imád létezni. Mi szeretünk nyekeregni, nyavalyogni, sajnáltatni magunkat, és mint keresztet, cipeljük az életet. Ő viszont tudja és minden pillanatában közvetíti: az élet ajándék. Érdemes az ő szemével tekinteni a világra, és a könyvünk erre ad lehetőséget. Persze rengeteget manővereztem, amíg a lánya, Teréz segítségével sikerült meggyőzni Marit, hogy a kötetnek van értelme. Egy darabig ragaszkodott hozzá, hogy csak a halála után jelenjen meg, de aztán Jordán Tamás felvetette: „te mindenkit túl fogsz élni Mari, engem is, hogy fogom akkor elolvasni a könyvet?” Ennek a jogos érvnek végül engedett.

Mari sokszor emlegeti, hogy Isten mindig a tenyerén hordozta…

Ez biztos így van. De vajon ugyanilyen szerencsével más is lehetett volna Törőcsik Mari? Nem. Hihetetlen fegyelmezett, ugyanakkor van benne egy elképesztő svung. Egyszerűen nem gondolkodik el azon, hogy „tehetem” vagy „nem tehetem”. Amit tennie kell, azt meg is teszi. 14 éves kamaszként egyedül utazott Egerbe, ahol elintézte, hogy felvegyék egy budapesti középiskolába. Édesapját, Törőcsik Joachim-ot, aki hosszú kerülő után hazatért az orosz fogságból, az ötvenes években eltávolították az iskolaigazgatói állásból, sőt jó párszor elvitte az Ávó, és jól megverték. Mari 18 évesen egyenesen a Parlamentbe indult, hogy rehabilitáltassa édesapját. És bejutott! Pedig akkor ő még nem volt ismert színésznő. Valami hatalmas és titokzatos erő, pontos belső iránytű vezette egész életében, ezért mindig jókor, jól lépett. Én úgy nőttem fel, hogy figyeltem és másoktól próbáltam ellesni, mi az érték. Így lettem egy viszonylag sznob pali, felvettem egyfajta értelmiségi attitűdöt, amely – most döbbenek rá – olykor életidegen és túl sok külsőségen alapul. Ezzel szemben Mari értékrendje az életbe kapaszkodik, ezért érdemes – amennyire lehet – elsajátítani. Számára egyaránt fontos személy Pilinszky János illetve Margitka, a szomszédasszony, mert mindkettejükben felfedezi és becsüli azt, ami egyedivé, szerethetővé teszi őket.

Mi az, amivel a beszélgetéseitek során meg tudott téged lepni?

Egyrészt számtalan mulatságos történetet mesélt. Másrészt az egészen korai emlékeiről, a családjáról és például arról is képes volt szinte jelenidőben beszélni, hogy a hároméves húga halála, amellett, hogy örök veszteség, miként éreztette meg vele a pillanat, a sors és a szerencse jelentőségét. Volt még valami, ami megdöbbentett, és amit nem lehet a véletlennek tulajdonítani. Az utolsó találkozásaink egybeestek A halottember című előadásra való felkészülésemmel, és egyértelmű párhuzamokra lettem figyelmes Háy János drámájának sztorija és Mari élete között. A történet szerint egy anya és a gyermeke várja haza a frontról az apát, de azt a hírt kapják, hogy a férfi meghalt. A halottemberben az asszony lelkiekben eltemeti a férjét, míg Törőcsik Mari édesanyja tovább folytatja a levelek mindennapos megírását. Akárcsak a darabban, a valóságban is érkezik egy fordulópont, egyszercsak az országúton közeledik egy férfi, aki megszólalásig hasonlít az apára. Merthogy ő az. Mari az édesanyjával szalad feléje, ahogyan az a drámában is történik Háy főhősével. A folytatás már különbözik, A halottember tragédiába fordul. Máskülönben mivel a könyv írása és a próbák egybeestek, Háynak köszönhetően, belecsempésztünk az előadásba egy körhinta-jelenetet is.

Egyszer úgy fogalmaztál a rendezés kapcsán, hogy „módszered a beszélgetés”…

Ez a mai napig így van. Engem nem frusztrál, ha a próbákon mindenki hozzászól, sőt, megoldja, amit én nem tudok. Az már inkább zavar, ha nincs együttműködés, ha nem születik meg egy közösen gondolkodó csapat – és igen, bevallom, bánt, szinte fizikailag fáj a konfliktus. Konfliktus alatt nem a vitákat értem, hanem azt, amikor még ha akaratlanul is, bántják egymást az emberek. Attól pedig egyenesen irtózom, amikor a főpróbahéten mindenki idegbeteg. Azt szeretném, hogy észre se vegyük a célszalagot, csak a munkára koncentráljunk. A munka számít, nem a nagy akarás. Nekem a maraton a példa: hiába óriási az elhatározás, hogy lefutom, ha fizikailag és lelkileg nem vagyok elég felkészült. A lefutott 42 kilométerben ott van a felkészülés minden egyes pillanata, ahogyan a színpadról is sugárzik a bemutatót megelőző, együtt töltött idő: annak minden örömével. Mondhatnám a szenvedést is, de nem muszáj szenvedni. Az intim próba burkán belül kialakuló gazdag kapcsolatrendszer, a másikba vetett bizalom, vagy megkockáztatok egy szót: a szeretet is bekerül az előadásba – és mindez sugárzik a színpadról.

Hogy látod, mostanában „jobban beszélgetsz”, mint régen?

Egyáltalán nem… És ezt a Marival való eszmecserék csak megerősítették, ugyanis ő olyan rendezői alkatokról nyilatkozott elismerőleg, akiknek a munkamódszere össze sem vethető az én aggodalmas, szorongó jelenlétemmel a próbákon. Arra is rájöttem, micsoda szerencse, hogy nem dolgoztunk együtt a Nehéz című darabban – merthogy először rá gondoltam. Nemcsak azért szerencse, mert Lázár Kati zseniális az anya szerepében, hanem azért, mert szerintem Mari egy próba után ott hagyott volna engem és akkor a könyből se lett volna semmi. Ő elvárja, hogy a rendező óriási energiával és határozottsággal ellássa őt instrukciókkal, amelyek mentén ő kialakít majd egy figurát. Ehhez képest én szöszmötölök, beszélgetni akarok, állandóan kérdezek és néha – A halottember esetében pedig állandóan – kétségbeesem. Bizonyos értelemben önveszélyesen működöm, mert az általam ismeretlen megoldásokra direkt rákérdezek. Folyamatosan jelzem, hogy „van egy a probléma és nem tudom, hogyan induljunk tovább”. Öngólokat rúgok, de a megoldásokat keresve ezekből még lehet gól.

Miért ejtett kétségbe A halottember?

Minden egyes előadással át kell venni, illetve meg kell teremteni egy új színházi nyelvet, amelyen a nézővel lehet kommunikálni. Másként kell nyúlni az egyes drámatípusokhoz és szerzőkhöz – van, akinek a művébe több személyességet lehet becsempészni, van, akinek a darabja minden újító szándékot ledob magáról. Ahhoz, hogy megítéljem, mit tudok érvényesen feldolgozni és „magamévá tenni”, önismeretre van szükség. Én még nem tudom pontosan felmérni, hogy rendezőként mire vagyok képes, hiszen nagyon későn kezdtem el művelni ezt a foglalkozást, és a próbákon úgy tűnt, most túl magasra tettem a lécet. Ragaszkodtam ahhoz, hogy Háy János A halottember című novellájából készítsen nekünk színdarabot, ami nem egy kisrealista falusi történet, hanem egy teljesen más hangvételű írás, mint amit tőle megszokhattunk. Ő le is tett az asztalra egy gyönyörű, balladisztikus darabot, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy fogalmam nem lesz, miként fogjak hozzá, mert teljesen ismeretlen terepre kalauzol. A halottember ugyanis egy helytől, időtől függetleníthető női sorstörténet, és a szövegkönyve még azt sem jelöli, a szerző hány szereplőt akar látni a színpadon. Tehát már az első pillanatban arra kényszerít, hogy komoly, előremutató döntéseket hozzak, mert ki kell találni, hány karaktert jelenítek meg a színpadon. Nem csak ez határozza meg alapvetően az előadás világát, hanem az a görög darabokra emlékeztető, vallomásos, gyönyörűséges, stilizált szöveg is, amit Háy létrehozott és ami szerintem máris a magyar irodalom egyik kincse. Már az első pillanatban világossá vált, hogy a legfőbb feladatunk ezt a szöveget felemelni oda, ahol akkor volt, amikor János letette a végére a pontot. A próbák során többször fontolgattam, hogy kiszökök a próbateremből és elmenekülök, mert úgy éreztem, ez nekem nem megy. De végül maradtam. És nem győzök elég hálás lenni a színészeknek és minden munkatársamnak azért, hogy találtunk egy tiszta formát, amelyben igazul szólalnak meg a mondatok, és hogy általuk végül meghaladtam önmagam. Ahogy az elején említettem, mindenben ennek a lehetősége érdekel.

Mik a jelei annak, hogy sikerült meghaladni önmagad?

Hogy tudom, célba értünk – és ha visszanézek, nem értem, hogyan. Hogy meg tudtam csinálni valamit, amire korábban nem lettem volna képes. Eltölt egy jóleső érzés, hogy a belső küzdelmeim nem hiábavalóak. Másrészt nézem az előadást és tudom, alkalmas arra, hogy megérintsen szinte minden embert. Figyelem a főszerepben Mészáros Sárát, és látom, hogy körülbelül azt valósítja meg, amit kigondoltam, csak sokkal átütőbben. Persze nem énmiattam, őmiatta. Vagy közös miattunk. Szerintem Sára kivételesen nagy színésznő, és ez A halottemberből ki fog derülni mások számára is. Azt remélem, hogy a szövegről is kiderül, milyen rendkívüli. És ha kiderül, akkor tényleg meghaladtam önmagam. Hozzá kell tennem ehhez még valamit: lenyűgöző, amit a hazatérő férj szerepében Mucsi Zoli csinál. Egyfelől az alázat, másfelől ahogyan egy fontos, de kicsi szerepbe szívenütőn belesűrít egy sorsot. És ez már végképp nem én, a rendező vagyok, hanem az a kanyarokkal, türelemmel, kitartással és persze tehetséggel kikövezett út, amin ő közlekedik immár évtizedek óta.

A rendezéseid jelentős része Kaposvárhoz kötődik. Hogy értékeled az elmúlt éveidet és hogy érzed most magad a színházban?

Korábban betegesen görcsöltem, amikor beléptem a művészbejárón. Sok ember eszembe juthatott volna, Ács Jánostól Zsámbéki Gáborig, de valahogy mindig Ascher Tamásra gondoltam ilyenkor. Talán azért, mert diákszínjátszó csoporttal bíbelődő középiskolai tanárként tőle tanultam a legtöbbet, és mert nagyon közel állnak hozzám a munkái. Te hogy veszed a bátorságot, hogy belépj, amikor ő közlekedett itt? – kérdeztem magamtól. De most már nem kérdezem, illetve már nem kell bátorítanom magam, még akkor sem, ha esetleg Ascher most azt mondaná, ha olvasná ezt, jobb lenne, ha tovább szoronganék. Egyébként nem tudom, mit mondana, rég beszéltünk… Feltételezem, hogy engem sokan beraktak egy fiókba és elkönyveltek, mint „a politikai kinevezett Rátóti embere”, de ez nem érdekel. A magam araszolós, lassú módján otthonra találtam Kaposváron. Jólesik találkozni a társulattal, nem keresem tovább a helyem köztük, mert megtaláltam, elfogadtak. És ez munka által történt, nem úgy, hogy a büfében valamelyik pártot szidtuk együtt. Tulajdonképpen Rátóti Zoltánnal is megnyugtatóan alakult a kapcsolatunk. Sok dologban nem értettünk egyet, a vitáink szakadáshoz is vezethettek volna, de más utat választottunk: főrendezőből művészeti tanácsadó és a színház egyik rendezője lettem, ami egy átlátható, őszinte viszonyt eredményezett köztünk. Bár váratlanul ért, hogy Zoli lemondott, vele beszélgetve abszolút értem és elfogadom a személyes indokait. Ötgyerekes családapaként nem lehet a budapesti családnak és a kaposvári társulatnak egyaránt megfelelni. De az is tény, hogy épp a rekonstrukció kezdetén váratlan lemondásával nehezen megoldható helyzet teremtődött a társulatban.

Szerinted mi vár a színházra a jövőben?

Nem tudom… Most, december elején, amikor beszélgetünk, úgy tudjuk, állítólag kiírnak egy igazgatói pályázatot, és hogy menedzser-igazgatót fognak keresni, aki majd megnevezi a művészeti vezetőt. Számomra és a társulat számára kulcskérdés, hogy ki lesz ez a személy. Ennek ismeretében majd eldöntöm, hogy megpróbáljuk-e együtt vagy a szerződésem lejártával eljövök. Én ezt megtehetem, a színészek kiszolgálatottabbak. Egy biztos: szomorú leszek, ha el kell jönnöm.

Hogy érint, hogy azok a meghatározó művészek, akik korábban a kaposvári színháznál dolgoztak, úgy vélik leépült az, amit felépítettek? És mennyire érintett érzékenyen, hogy néha durva és bántó cikkek jelentek meg a megyei médiában Rátóti Zoltán tevékenységével kapcsolatban, amelyek konfliktusoktól terhes esztendőket emlegettek?

Nagyon fontos, hogy az ember arról mondjon véleményt, amiről ismeretei vannak. Megértem azokat, akiket a saját személyes történetük Kaposvár ellen fordított, de közülük viszonylag kevesen látják az előadásainkat. Én nagyon erős társulatnak tartom a kaposvárit, és nyugodt szívvel állítom, hogy az elmúlt öt-hat évadban minden évben született két-három igazán értékes előadás. Gondolok itt többek között Horváth Csaba, Bozsik Yvette, Guelmino Sándor, Szőcs Artur, Zakariás Zalán, Vidovszky György, Valló Péter, Kelemen József… és nem tagadom, saját rendezéseimre is. Ebben az évadban is vár még rám egy munka…

Nyikolaj Koljada a legismertebb kortárs orosz drámaíró egyik darabjára készülsz…

Fantasztikus anyag! Öt öregasszonyról szól, akik a nyugdíj és a halál között félúton kétségbeesetten kapaszkodnak az életbe. Ők az „Ihlet” nevű amatőr dalárda, akik egy különös kihívással szembesülnek, amikor vezetőjük, a fiatal Szergej Szergejevics bejelenti, hogy az együttest „rebranding-nek veti alá” és helyettük egy bizonyos Chanel-lányt helyez az előtérbe, míg az „Ihlet” a háttérbe szorul. Először nagyon megörültem annak, hogy nők állnak a darab középpontjában, mert nekik nehezebben találunk szerepeket, de amint elolvastam Kozma András fordítását, rájöttem, hogy itt a nemnek semmilyen szerepe nincs. Miután arra jutottam, hogy nálunk férfiak fogják játszani a kórus tagjait, utánanéztem a darab történetének és kiderült, hogy mindenhol ez volt a koncepció! Feltaláltam a spanyol-viaszt. Nem baj, nekem Kaposváron olyan „színésznők” adatnak meg, mint Kovács Zsolt, Hunyadkürty György, Sarkadi Kiss János, Kalmár Tamás és vendégként Köles Ferenc. Azt remélem, hogy örömszínházat fogunk együtt csinálni, és humorral tudunk arról beszélni, ami egyre jobban foglalkoztat: az elmúlás.

Melyik vetülete foglalkoztat a leginkább?

A kikerülhetetlensége, az, hogy szembesülésre, elszámolásra kényszerít. Nem gondolok az öregedésre minden nap, nem szeretek nosztalgiázni, érettségi találkozókon, fényképek között elmerengni a saját múltamon. De miközben előrefele menekülök és tele vagyok tervekkel, érdemes magamat figyelmeztetnem arra, hogy hiába csinálok úgy, mint aki pezseg az erőtől, annyi vagyok amennyi.

Miért kell figyelmeztetned magad?

Azért, hogy reálisabban ítéljem meg, mik a teendőim. Létezik az a matematika, amivel ki lehet számolni, körülbelül hány éves koráig él Magyarországon egy értelmiségi férfi. Na most én hatvanöt vagyok, tudhatjuk, hogy az átlagot tekintve mennyi van hátra. Egyre fontosabbá válnak a pillanatok, egyre világosabban látszik, hogy mi fontos, mi lényegtelen. Szeretek élni, de riadtan látom a Sörgyári capriccioban megfogalmazott hrabali igazságot: a korszerűség jegyében mindent gyorsítunk és rövidítünk, aztán a végén már nem marad semmi. Levágják Maryska asszony gyönyörű, hosszú haját, levágják az asztal lábát, félperces trailerbe vágják Csehovot… Azon vagyok, hogy „az én színházamban” ne rövidítsünk. Halkan, csendesen, a színház, a színész erejével teremtsük meg a pillanat végtelen tágasságát.