A megállíthatatlan pusztítás históriája - Balogh Gyula A halottemberről
Háy János A halottember című korábbi novellájából készített színpadi adaptációt, amelyet a Szkéné Színház tűzött műsorára, a Szkéné, az Ördögkatlan és a Nézőművészeti Kft. közös előadásában. Háy nem először állít középpontba egy emberi sorsot, hogy aztán ezen keresztül meséljen a bizalom törékenységéről, a szenvedélyünk múlékonyságáról, a magánhistória és a történelem elválaszthatatlanságáról.
„Mikor írtam, minden olyan vesztésre gondoltam, amikor egy nő elveszíti azt, akivel közös életet tervezett, mert elhagyja, mert félévente jár haza, mert meghal, s neki viszonyulnia kell ehhez a hiányhoz, és gondoltam minden olyan férfira, aki egy ilyen elhagyásból újra vissza akar lépni a múlt valóságába, mintha nem telt volna el az idő” – fogalmaz Háy János annak kapcsán, hogy milyen motivációk alapján született meg A halottember című novellája, amelyből most színpadi adaptációt készített.
A novella főhőse egy nő, akinek férjét, nem sokkal közös életük elkezdését követően, elviszik katonának. A gyerekével azonban hiába várják haza, csak levél érkezik, aztán egy távirat, amely a férfi halálhírét közli. Hiába kiáltja a kislány, hogy az ő apja nem halhat meg, hiszen el sem köszönt tőle. Ám a koporsó mégis megérkezik, a temetést is megrendezik. Aztán egyszer csak csoda történik, és visszatér a férj a háborúból. Kiderül, hogy névcsere történt. A koporsóban másnak a maradványait hozták haza és temették el úgy, mintha ő halt volna meg.
A férfi mindent ugyanott akar kezdeni, ahol abbamaradt, a házas életet is. De a nő egyszer már eltemette a férjét és neki már örökké halott marad. És ennek a skizofrén helyzetnek úgy vet véget, hogy megöli azt, aki már benne korábban is meghalt.
Bérczes László, aki a Háy-drámák avatott színre vivője, úgy rendezi meg a darabot, mint egy görög tragédiát. A kórus, Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv több szerepet alakítanak, mesélnek, hátterezik a történetet. Ugyancsak a kórus tagja a zenész Rozs Tamás, aki csellójátékával nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy ez a történet hatásosan jelenjen meg. Persze a produkció kulcsfigurája az Anya.
Mészáros Sára a főmesélője a történetnek, egyszerre narrátor és szereplő is, sőt nemcsak egyes szám első személyben fogalmaz, hanem egy báb segítéségével a gyermekét is ő alakítja. Mészáros Sárán múlik minden. Tudunk-e vele menni, vagy sem. És eléri, hogy nagyon is tudunk, sőt nem csak megyünk, hanem egyenesen repít bennünket magával. A színésznő, aki amúgy a kaposvári társulat tagja, képes egy nő legbelső titkait megmutatni. Természetesen, magától érthetően tárja elénk, hogy miként ismerkedett meg a férfival, akinek később odaadta magát. Miként készült a közös életre, a feleség és az anya szerepre. A feladatra, amit a sors kimért rá. Csakhogy az élet másként alakult, mint ahogy tervezte.
Jött a háború, amely mindent megváltoztatott. Mindent elvett tőle, ami számára fontos volt, a szeretni vágyott férfit is, akit még nem is volt ideje igazán megszokni, megszeretni. Aztán szinte öntudatlanul eltemette, meggyászolta őt. Elfogadta a sorsát és hűséges maradt hozzá, azután is, hogy elvesztette őt. Amikor viszont újra megjelent az életében a lelkében visszafogadni már nem tudta. Meg kellett tőle szabadulnia. Mészáros a nő összes lelki rezdülését képes megmutatni. A szenvedélyt, az elfogadást, az anyaság és a feleség szerepből származó kötelmeket és a szabadság vágyat egyaránt. A férjet játszó Mucsi Zoltán ugyancsak nagyon egyszerű és visszafogott eszközökkel jeleníti meg a férfit.
Háy darabja a háborúról is szól, arról miként gázol át rajtunk hétköznapi állampolgárokon a nagypolitika, a történelem. Miként tiporja el önállóságunkat, szuverenitásunkat. Miként tesz tönkre egy családot. Háy ugyanakkor jól ismeri a falusi embereket és azt is, hogy nem szeretnének semmi mást, mint boldogan élni. Ezt akadályozza meg a politika, s ez az érzés nagyon is ismerős lehet mindannyiunknak, hiszen naponta átélhetjük, sokunkat miként tartanak sakkban a külső körülmények, miként veszhet el emberi méltóságunk, miközben mi semmi mást nem szeretnénk csak jó szülők, jó házastársak lenni.
A bizalom, a jó szándékban, az élhető életben vetett hitt törékenységéről vall A halottember. Meg arról, hogy eközben még mindig kell hinnünk a mesében. Ahogy Háy befejezi: „Alszik a kislány, alszik, és oly csillogó álmokat lát, mint mikor napba néz az ember. Pattognak a termek ajtajai, csillámló fények omlanak a szembe… Anna, Anna, Annácskám, suttogja a király, és ölbe veszi a kislányt, aki a palást melegébe fúrja az orrát, szájából a nyál kicsordul… És mosolyog álmában, mert tudja, a király visszajött, hogy elköszönjön tőle.”
