Te hogy eszed a pilótakekszet?

A Nézőművészeti Kft-nek mára egész sorozata van olyan ifjúsági előadásokból, amelyek a fiatalokat (is) érintő tabutémákat, krízishelyzeteket tematizálnak. Ilyen például a kábítószerfüggéssel foglalkozó A gyáva vagy a családon belüli erőszakról szóló Soha senkinek. Ebbe a sorba illeszkedik új bemutatójuk, az iskolai zaklatással foglalkozó 7 nap. A téma nagyon benne van a levegőben, nem mintha új lenne, kiközösített, csúfolt, üldözött gyerekek sajnos régen is voltak. Az internet előretörésével azonban a zaklatás új formái jelentek meg, és a bullying az ifjúsági irodalom után feltűnt a színpadokon is. Csak két példa: Kalapos Éva regényéből, a Masszából a RÉV Színházi és Nevelési Társulat készített komplex színházi nevelési előadást; és erről szól a Karaván Színház I’m online (csesztetés egy felvonásban) című előadása is.

A brit szerző, Eve Ainsworth azonos című regényéből készült 7 nap elsősorban nem az internetes, hanem a „hagyományos” zaklatásról szól. Emmát kövérsége miatt csúfolják osztálytársai „tehénnek”. Különösen egyik osztálytársnője, Petra száll rá, indulatait tovább fokozza, hogy szerelméről kiderül, Emma gyerekkori barátja, aki most is kedveli a lányt. Ahogy a cím is utal rá, egyetlen hét történetét látjuk-halljuk, amikor az ellenségeskedés már egy tragédia lehetőségét is felveti. Az alkotók a regényt sűrítették, a végét átírták, és egy kicsit magyarították is: Emma például a Pilóta kekszért („az Oreó nagypapájáért”) rajong, és ez nagyjából az egyetlen közös pont közte és Petra között.

A szinte teljesen díszlettelen térben a két színésznő monológjaiból és párbeszédeiből bontakozik ki a két lány és a két család élete. Egy tükör, egy asztal, egy korlát és egy ébresztőóra. Mindössze ennyi kell a játékhoz. A korlátot (ahogy ezt az előadás utáni beszélgetésen megtudtuk), ha iskolákban játsszák az előadást, egy ablak helyettesíti. És mivel a hivatalos bemutató előtt játszották már iskolákban, megtapasztalták, hogy az adott helyszín és az adott ablak bizony hozzá tud tenni a lehetséges végkifejlet tétjéhez.

Az előadás nem marad meg a leegyszerűsített agresszor-áldozat sztereotípiánál, a támadó lány családi hátterét, otthoni vesszőfutását is megismerjük. Igaz, még ez sem teszi a néző szemében sokkal szimpatikusabbá, nehéz az elkeseredettségét belelátni az osztálytársa elleni gonoszságaiba – és ez a végletes agresszió inkább rendezői, mint színészi döntésnek tűnik.

A színészeknek a két lányon kívül több más szereplőt is meg kell jeleníteniük. Gyakran saját magukkal folytatnak párbeszédet, vagyis két karaktert beszéltetnek egy személyben, mondatonkénti váltásokkal. Egyébként is sokszor vannak magukra utalva a színpadon, mivel a két főszereplő keveset beszél egymással, így szinte monodrámai feladatokat kell megoldaniuk. Közben kapcsolatot tartanak a közönséggel is, időnként improvizálnak a nézők reakcióira. Ez egy osztályteremben, fiatalok között nyilván egészen más szituációkat is magával hozhat – a bemutató közönsége jórészt felnőttekből állt.

Az előadás ereje, hatása jelentős részben a két színésznőnek köszönhető. Jankovics Anna saját gyerekdarabjában (Világgá mentem) már bizonyította, hogy tud hiteles, gyerekeskedés nélküli kisgyerek lenni a színpadon. Most egy kamaszlányt kell eljátszania, és ha az első néhány percben még felmerül is a nézőben, hogy a szemre még majdnem kamaszlány korú Kőszegi Máriához képest már a harmincas korosztályt képviseli, ez gyorsan feledésbe merül. Nagyon pontosan, szépen, időnként szívszorítóan jeleníti meg az állandó rettegésben és megalázottságban élő Emmát. Mimikába, testtartásba, egy-egy pillantásba párolja a lány önbizalomhiányát, azt, ahogy már el sem tudja hinni, hogy jó is történhet vele, elfogadással is közelíthetnek hozzá. Kőszegi Máriát számos ifjúsági előadásban láthattuk a valamikori Bárkában és a Kolibriben. Most azért van nehéz dolga, mert egy végtelenül ellenszenves karaktert kell úgy megjelenítenie, hogy a néző valamennyire elfogadja a karakter igazságát. Játéka energikus, nagyon jól reagál a nézők megnyilvánulásaira. Nekem hiányzik valami összekötő kapocs a karakter otthoni arca és iskolai ámokfutása között, de ahogy már erről szó volt, ezt rendezői kérdésnek gondolom.

Az előadáshoz drámafoglalkozás is készül. Biztos vagyok abban, hogy a fiatalokat éppen úgy meg fogja érinteni és szóra bírja majd, mint a bemutató utáni beszélgetés a felnőtt közönséget.

Turbuly Lilla, spirituszonline