Idealizált változat - Proics Lilla a Soha, senkinekről
Előadás:
Borzasztó kínos témával foglalkozik a Nézőművészeti Kft. és a MaNNa közös előadása, a Soha senkinek – gyerekkori szexuális abúzussal és ennek elsődleges környezeti reflektálatlanságával, azzal, hogyan marad magára egy gyermek mindazzal a rettenettel, amit folyamatosan elszenved.
Átláthatatlan mennyiségű szöveg, könyv érhető el manapság, rengetegen írnak, és ez jó, mert a mainstream szép- és bulvárirodalom mellett egyre inkább elérhetővé válik az a fajta problémairodalom is, ami nem metaforákban vagy költői képekben, az örökkévalóságnak szántan mutatja meg az adott problémát, hanem kegyetlenül hétköznapi módon. Beate Teresa Hanika Soha senkinek című könyve is ilyen, egy nagy belső beszéd, ami formailag egyszerű, világos, jól befogadható és szabatos szöveg, és amit Gyulay Eszter dramaturg megtalált és elkészítette belőle az előadás alapanyagát.
A színrevitellel egyébként valamivel kibírhatóbbá tette Hanika szövegét, és mindenekelőtt alkalmassá a színházi munkára, amit aztán a színészekkel, Simkó Katalinnal és Moldvai Kiss Andreával, illetve Scherer Péterrendezővel szépen el is végeztek. Simkó Katalin egészen kivételes színészi alapossággal, érzékenységgel, odaadással és eltökéltséggel jelenítette meg ennek a lánynak a típustörténetét, a szöveg mögötti tartalmat is elénk tárva, a szavaknál is fájdalmasabb módon. Persze kár azt latolgatni, melyik forma az erősebb, szöveg vagy színház, mert egyfelől befogadója válogatja, másfelől azonban a nevezett probléma kapcsán nagyon lényegi, hogy ilyen színvonalon és másokkal közösen éljük át – aminek mindig megvan a varázsa, de itt konkrétan terápiás.
Aki nem találkozott az életében ilyesmivel, az még felnőttként is extrémnek, netán kitalációnak gondolja, hogy a nagypapa csókolgatja, fogdossa öt éves korától a lányunokáját, aki hiába is igyekszik segítséget kérni, felnőtt családtagjai nem akarnak tudni a dologról, vagy nem hisznek neki. (Hogy mennyire nem ritka, itt vannak az erre vonatkozó kutatási adatok. A szakemberek azt mindig hangoztatják, a téma mélyebb ismerete alapján egyértelműen nem arról van szó, hogy dél/kelet felé valóban kevesebb eset lenne, hanem számos társadalmi és intézményi különbség következtében bízvást tudható, nálunk sokkal magasabb a látencia.)
Széles spektrumot mutat ez a történet a családon belüli erőszakból – nemcsak az idős férfirokon szexuális abúzusát (amit a legkevésbé sem mutat meg, hiszen az nem is megmutatható, de félreérthetetlenül elmondja, ami szintén pontos, hiszen azt csak rekonstruálni lehet, jó esetben elbeszélni), hanem az ilyesmi eltitkolásának, eliminálásának mechanizmusát is. Hogy a tapintatra és együttérzésre való hivatkozás hogyan működik gyilkos érzelmi zsarolásként, menthetetlen kényszerítésként. Hogy vannak, akiknek ezt jelenti a család, ami kívülről még oly rendesnek is tűnhet. A nagymama, aki a kislánynak kedves (annak ellenére, hogy feltehetően rég megszűnt önálló entitásként működni), nemcsak elnézi, hagyja ezt az abúzust, de tevőleg „ki is adja” a kislányt a szobából a nagypapának, azonban, hogy hibátlanul működjön érzelmi terrorral a titok, nagypapa hivatkozik is nagymama elégedettségére a kádban együttfürdeni vonakodó kislánynak: hogyha nagypapa jókedvű, elégedett, boldog, akkor nagymama is az. Amikor pedig a kislány többedszerre is el akarja mondani a szüleinek, hogy a nagyapja mit csinál vele, és bele is kezd, egyszerűen nem hallgatják meg – ez egy ilyen korszak, mondja az apja, mintha egy zavarba ejtő, kínos betegségről beszélne, nem kell komolyan venni, túl leszünk rajta.
A könyv és a belőle készült színház a valóság idealizált változata – ennyit mond az előadást követő beszélgetésen Simkó Katalin. A történetben ugyanis van egy szép szerelmi szál is, ami a kislány és egy vagány, jószívű lakótelepi fiú közt szövődik az elbeszélés idején – a témával foglalkozó terepeuták és erre irányuló vizsgálatok szerint a hasonlóképpen erőszakot elszenvedett fiatal nőknek nem szokott ilyen gördülékenyen menni az efféle kapcsolatteremtés. Továbbá ott van Moldvai Kiss Andrea figurája, Bitschek néni is, aki a nagyszülők szomszédjaként „ráérez” arra, mi is történik – alighanem ez is idealizált, hogy valaki egyszer csak kérés nélkül segít. Bár nem fordul hatósághoz, vagy rendőrséghez (újabb reália: hiszen a történet részletei arra is rámutatnak, hogy képtelenség lenne bárminemű eljárás során ezeket az abúzusokat bizonyítani – az előadásban ez a probléma is világossá válik), hanem a lehetőségei szerint maga próbál segíteni. Az előadás, a dramaturgia nagy erénye, hogy nem játssza el, csak ezt az egy alakot – és amikor nincs jelenetben, az első sor egyik szélén ül (nagyon is erős jelenléttel), így a kislányon kívül csak a tevőleg is segítő figura jelenik meg.
Az előadást követő beszélgetésen a két színésznő, a rendező és Heves Andrea pszichológus vett részt. Scherer Péter felvezette, majd megszólította a gimnazistákat, illetve végigmoderálta az estét. A ránézésre végzős korú fiúk és lányok olyan minőség-érzékenyek, olyan tájékozottak voltak, olyan ámulatosan tisztán elemeztek, úgy válaszoltak egymás felvetéseire, hogy hozzájuk képest az ilyen ügyekben ítélkező átlag magyar bíró fasorban sincs. Íme, néhány mondatuk: „Úgy jöttünk ide, hogy rendes színházat nézünk, de ez jobb volt annál. / Ezzel a témával a sajtóban sem lehet találkozni. / Miért találna ki pont ilyet egy kamasz?”
A pszichológus minden egyes megszólalásra helyeselt, és mondott pár, az elhangzottakhoz képest mérsékelten tartalmas, langyos mondatot – lehet, hogy ilyen pozitív személyiség vagy ezt tartja üdvözítőnek, mindegy is, ez elég hamar kontraproduktív lett. Egy lány például a migrénje miatt folyton sötétített szobába elvonuló anyát hibáztatta, amire ugyancsak megerősítően bólogatott, aztán csönd lett, majd megszólalt egy fiú, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, hiszen ő lényegében halott, és nem véletlenül az. A pszichológus erre is bólogatott. Egy pillanatra az is bevillant, tán demonstrálja a bármit elhallgató családi idillt – persze marhaság volt ezt gondolnom. Nyilvánvaló, hogy nincs minden mozzanatnak egyetlen jó megfejtése – és most már tényleg csak az kell, hogy a pszichológiához is értsek –, de a meghívott szakértő semlegesen helyeslő gesztusai semmit nem tettek hozzá az egészhez, pedig beszélhetett volna néhány effektív dologról, a családon belüli erőszakról ugyanis tekintélyes mennyiségű szakirodalom szól. Bő fél óra után kezdett kifáradni, a vége felé lábalni a diskurzus, amikor egy pillanat alatt minden megfordult, megszólalt ugyanis egy nő: én érintett vagyok. És beszélt.
