Ami fennmarad a szűrőn - beszélgetés Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel

Scherer Péter: Pontosan olyan, és nagyon örülök, hogy a műfajt így megfogalmaztad, valóban erről van szó. A forma az én ötletem volt, de közösen kifejlesztett randomdramaturgián alapul, és a hagyományosnak mondható zenés műsorszerkesztésben készül. Szép, keretes, alternatív esztrád nyitánnyal, fináléval, felkonfszövegekkel, valamint közbeékelt kisebb kabarétréfa helyett beilleszthető jelenetekkel. A darab egyfajta reflexió arra a közegre, amely minket körülvesz. Egy nézővel való aktív játékot terveztünk sok humorral, zenével és talán annál is több felkiáltó- és kérdőjellel. Előre szólok, hogy aki azt várja ettől a darabtól, hogy megmondjuk a tutit, az csalódni fog. 

Mucsi Zoltán: Olyan ez, mint egy furcsa lyukú szita, amelyen átömlenek dolgok – mi azt mutatjuk meg, ami a szűrőn fennmarad. Vagy mint egy szemétdomb, amelyből válogatunk. Van benne kitaláció, és van, amit a valóság inspirált, vagy úgy hangzik el, ahogy az ténylegesen megjelent valamelyik hírcsatornán. 

 

Milyen gyűjtött szövegekkel dolgoztok? 

Sch. P.: Eredeti dalszövegekkel, átvett jelenetekkel operálunk. Előbbiért Molnár Gusztáv felel – vele korábban már dolgoztam együtt, a dalszövegeihez is volt szerencsém, tisztában voltam vele, hogy most sem okoz csalódást. A zenéket Monori András segítségével ő és Katona László találják ki. A szövegek megírására Háy Jánost, Tasnádi Istvánt, Dragomán Györgyöt és Vinnai Andrást kértük meg. Egyes jelenetek között monológokat, többek között egy Háy János-levelet is hallhatunk Parti Nóra előadásában, melyet egy fiatal lány ír a barátnőjéhez arról, hogyan is mennek a dolgok az új pasijával. Ennek látszólag semmi köze a médiához, mégis hordozza magán azokat a jellegzetes tüneteket, amelyek korunkat jellemzik. 

M. Z.: Ez is a ránk zúduló hírek egyik lenyomata: pontosabban annak a megmutatása, hogy mekkora zűrzavar keletkezhet egy ember fejében az őt ért infóáradat által. 

 

A rendhagyó darabnak bizonyára rendhagyó volt az olvasópróbája is. 

Sch. P.: Annyira, hogy nem is volt. Helyette inkább rengeteget beszélgettünk, több kört is futottunk arról, hogy kinek mi piszkálja a csőrét mostanában. 

A te csőrödet mi piszkálja? 

Sch. P.: A legidegesítőbb számomra az, amikor két különböző csatorna híradóját nézem, és közben azt érzem, mindkettő hazudik, manipulál. Meg hogy soha nem fogjuk megtudni a hírek mögött rejtőző valóságot. Az egyes műsorok közé benyomott reklámokkal ügyesen, észrevétlenül formálják át a véleményedet, vásárlási szokásaidat. Szerintem ez elől senki nem képes elbújni. A darabban helyt kap egyébként a migránskérdés és a családok otthonteremtési kedvezménye (CSOK) is. Előbbit monológ formájában, utóbbit abszurdba hajló, improvizált jelenettel tárjuk a közönség elé. Habár az egyes blokkok nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, jó lenne, ha a néző érezné, hogy ezek meglehetősen szoros összefüggésben állnak egymással. 

 

Amikor előadóművészektől azt kérdezem, mennyire fertőzi meg a hétköznapjaikat a politikai hangulat, a médiából ömlő információcunami, rendszerint azt a hárító választ kapom: „Nem foglalkozom én ilyesmivel!” Nehéz ezt elhinni. 

M. Z.: Mindenki azt reméli, hogy semennyire nem fertőzi meg a mindennapokat, de ez valóban kikerülhetetlen. Engem nem is igazán a politika, hanem annak az egyénre gyakorolt hatása, a hírek és az ember közötti kölcsönhatás érdekel. Az, hogy ebből pontosan mi bosszantja vagy idegesíti fel. Jómagam sok újságot elolvasok, minden héten megfogadom, hogy a jövő héttől nem veszek egy darabot sem – ezt durván harminc éve nem tartom be, de azért amennyire lehet, próbálok szelektálni. 

Sch. P.: Rám mind a médiából ömlő dolgok, mind pedig a politika nagyon erősen hat, mi több, azt veszem észre, hogy barátaim, színészkollégáim és régi mérnökbarátaim sem maradnak rájuk immunisak. Gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy közülünk valakiben ne menne fel a pumpa egy-egy hír hallatán. Az EZTRÁDban az állatvilágtól indítunk, összekötőszövegekkel próbáljuk meg érzékeltetni, hogy hová jutottunk el az evolúció során, milyenek lettek a reakcióink, miért reagálunk agresszíven, mennyi keletkezett az infóáradat miatt agresszióból, és mennyi a természetes. 

Próbálunk eligazodni a minket körülvevő világban, és a magunk számára is érthetővé tenni azt, amiben totyogunk. Ha a darab által sikerül egy picit jobban megértenünk önmagunkat, akkor az már félsiker. 

Tizenéves barátságok mennek tönkre vélemény- és nézetkülönbségek miatt. Van még nekünk vitakultúránk, hogy látjátok? 

M. Z.: Nálunk fekete és fehér van, csakhogy a világ nem így működik. Ha csupán ebben a két végletben gondolkodunk, akkor abból nem jön létre konszenzus. A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük – egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Márpedig a megoldandó problémához nagyon sok út vezet. Azt kellene megkeresni, hogy melyik a legoptimálisabb és a leghatékonyabb. 

Sch. P.: Eszembe jutott, amikor egyszer Zolival részt vettünk a Lévay Balázs vezette SZÓVAL?! című, országos, diákoknak szóló vitaversenyen, ahol előre meghatározott témák és keretek között kellett néhány percben összeszedetten érvelni, trágár szavakat és indulatokat mellőzve fegyelmezetten vitázni. Életem egyik óriási tapasztalatára tettem itt szert, mert kiderült, milyen borzalmasan tudunk mi, magyarok vitatkozni. Igaz, elég néha a parlamenti közvetítéseket megnézni – ők mutatják nekünk a példát. Én például pillanatok alatt képes voltam megsértődni, amint nem az én nézőpontom állt nyerésre. 

Az EztRád alkotói és színészei között Parti Nóra, Katona László, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Gyulay Eszter, Hodászi Ádám neve is szerepel – nem először dolgoztok együtt velük. A köztetek lévő vitakultúra a helyén van? 

M. Z.: Minden jelenetet viták előznek meg – van, hogy ezek közül egyik-másik élesebb és durvább. Péter például több mint két évtizede képes túllépni az általam idegből bevitt jobb horgokon, és ez fordítva is igaz, a többi kollégára is érvényes. Elfogadjuk vagy legalábbis feltételezzük, hogy a másik nem azért mond valamit olyan kegyetlenül állhatatosan, hogy az ő előrehaladása simább legyen, hanem mert az adott szituációban úgy látja, hogy ez tenne jót a produkciónak. A toleranciaküszöbünk magasabb az átlagosnál. Kedvesen mosolyogva bemész a próbákra, a kollégád azt mondja, ezt a jelenetet ő így és így gondolja, mire te gyengéden átöleled, és azt mondod: „jaj, én is így gondolom, ez csodálatos, hát csináljuk is meg most rögtön!” – egyetlen próbafolyamat sem működik ennyire gördülékenyen. 

Kettőtök kapcsolata kívülről nézve egy házasságnak is beillene. Mivel tudja Péter a te toleranciaküszöbödet túllépni? 

M. Z.: Amikor egy adott dologról mást gondol, mint én, miközben én makacsul hiszem, hogy nekem van igazam. Nehezen engedünk a meggyőződésünkből.