hvg.hu: Honnan jött A halottember témája?
Háy János: A legtöbb írás mögött van valami személyes érintettség. Azért éreztem, hogy nekem írnom kell a háborúról, mert a nagyapám, akit a mai napig - mondjuk úgy, hogy - istenítek, elég sok évet lehúzott a fronton és orosz fogságban. Esténként mindig ő mesélt nekem: egy lerobbant sezlonon aludt, de azt hiszem, annál otthonosabb helyet nehéz elképzelni, pedig borostás volt és szúrt, meg hát nem volt épp vaníliaszaga. Olyan volt vele lenni, mint amikor a vaj felolvad a serpenyőben: teljes azonosság. Meséket nem tudott, s mint mesemondó a vele történtekből építkezett. Akkor volt, hogy majdnem egy évig azt hittem, én is jártam a háborúban. Minden mondatomat úgy kezdtem, hogy amikor a fronton... Emlékszem a pillanatra, amikor elkezdtem anyámnak magyarázni, hogy előző nap mi történt velem, és ő visszakérdezett: „Te akkor nem a fronton voltál?”. Rám ömlött a szégyen: akkor tudatosult bennem, hogy már hónapok óta egy képzelt világban élek.
hvg.hu: Akkoriban mit jelentett önnek a háború?
H. J.: A modern kori háborúktól mindig is idegenkedtem, de a nagyapám háborújára úgy gondoltam, mintha az a török korban zajlott volna: az igazi hősök viadala, és nem technikai eszközök lélektelen meccse. Azt is hittem, a modern világ egy átmeneti időszak, s hamarosan újraindul, például a középkor, amit én nem tartottam sötétnek. Az én háborúm amúgy egyáltalán nem volt valami maszkulin dolog, az elképzelt katonáim lírai hősök voltak, tele érzelemmel és a jó tudásával. Gyerekkorában még mindenki tudja, mi igaz vagy hamis, mi a jó és mi a rossz. Egyértelmű a világ, mindenki a jónak drukkol, és nem esik meg a szíve a gonoszokon. Mindez az érzelmi háttér benne volt abban a szándékban, hogy megírjam A halottembert.
hvg.hu: De a történetnek a háború csak a keretét adja...
H. J.: Ja, író vagyok nem nosztalgiaiparos. Azt akartam megírni, milyen az, amikor valakit elveszítesz, kiiktatsz az érzelmi körödből, és hogy mi történik, ha vissza kell oda emelned. Mindannyian átéljük a vesztést, hogy el kell szakadni valakitől, leszámolni a közös történettel. De mi van, ha a másik vissza akar lépni az elhagyott érzelmi pagonyba. Az érdekelt, hogy mennyit bír az érzelmi háló, s persze leginkább, hogy miképpen rezeg. Ehhez jó keret a háborúból hazatérő, halottnak hitt férj. Egy nőt akartam megírni. Nem Mucsi Zoltánnak akartam párt találni, hanem a Nehéz című darabnak, amit egy férfi visz a vállán.
hvg.hu: Írás közben már látta ezt a nőt a színpadon?
H. J.: Tudtam, hogy Mészáros Sára fogja játszani, de én soha nem írok konkrét emberekre darabot: érzelmi mozgásokat látok, és azokat tesztelem magamban. A szöveg szintjén mindent nekem kell megoldanom, nem lökhetek rá a színészre olyan terhet, amivel nekem kellett volna megbirkóznom. A halottember egy nőről szól, de rossz volna, ha bárki, aki nem nő, nem tudná megtalálni magában a saját vesztésjátszmáinak érzelmi pillanatait.
hvg.hu: Ezt a veszteséget a múlttal való szakítással is párhuzamba lehet állítani: hogyan lehet elengedni valamit vagy valakit a múltunkból. A darabban elég drasztikus megoldás született.
H. J.: Pedig én alapból nem vagyok ennek a megoldásnak, a végletes elvarrásnak vagy a múlt felszámolásának a híve. A darabban szereplő feleség úgy dönt, hogy kitöröl mindent az emlékezetéből, és elfalazza azt a kamrát, amelyben ez a kapcsolat volt, nem akar vele foglalkozni. De persze míg „falaz”, mindent elmond a világhoz, a sorsához való érzelmi hozzáállásról. Mondjuk épp ez az előadás története. Ez a főhős döntése, amelynek megvan a maga igazsága.
Én magánemberként ezzel szemben abban hiszek, hogy csak úgy tud kompakt lenni az ember személyisége, ha a múltjának minden jelentős eseményét az életében jelenvalóként éli meg. Mindenki sorsa teli van váltásokkal, Vámosmikoláról Pestre költözik vagy Pestről Londonba, kamaszból felnőttek leszünk, házas emberből egyedülállók, gyereknevelő anyából, apából a gyerekek látogatását váró idős nénik és bácsik. És ha ebbe a forgandóságba nem tudod beilleszteni a múltad valamely fontos szegletét, akkor baj van, amúgy ez a baj robbantja fel a főhősöm sorsát is. Számtalanszor hallottam emberektől a válásuk után, hogy semmit sem ért az a 20 év, ami előtte volt. Micsoda tévedés! Az a húsz év az életük húsz éve volt, és ez nem csereszabatos. El kell számolnunk azokkal az évekkel, és meg kell találni azt a módot, ahogy beszélni tudunk róla.
hvg.hu: Nem hazugság ez egy kicsit? Mert ha egy szakasznak vége van – és mindegy, hogy egy házasságról vagy egy fizikai térben otthon levésről van szó –, akkor az azt is jelenti, hogy nem volt annyira jó, merthogy újat, mást akartam.
H. J.: Miért lenne ez hazugság? Nekem például tízéves koromig nagyon jó volt Vámosmikolán, és gyerekként ma is sokkal jobb vidéken élni, mint Budapesten. Tizenegynéhány éves koromtól már kifejezetten rosszul éltem meg a falusi létet, de ettől még nem kérdőjelezem meg a gyerekkorom éveit. Az ember mindenféle szempontból változik, és átalakul a világhoz való viszonya. Ha fel kell valakinek számolnia a múltját, mondjuk, mert megroppan a házassága, nem csak az otthagyott gyerekért kell felelősséget vállalnia, hanem azért az időért is, amit abban a kapcsolatban leélt.
hvg.hu: Azért, mert az idő maga is érték?
H. J.: Az idő érték és mérték. Túlzottan nagyvonalú gesztus kidobni az ablakon még akkor is, ha mondjuk, egy fájdalmas évről van szó. Minden évnek megvan a szerepe a sorsunkban, hogy közhelyesen bölcselkedjek. Ahogy öregszel, az idő köveket rak alád, és így változik a szemléleti pozíciód, másképp nézel a világra, amikor 30 év van mögötted, mint amikor már 50. És ha ezek közül a kövek közül elkezd az ember kipakolni néhányat, akkor az egész építmény elkezd inogni, s netán össze is omlik.
Persze az emberek többsége nem ezzel a technikával él, sőt egyáltalán nem akar szembesülni a valósággal, a múlt történéseivel, remekül leéli az életét irrealitásban. Ebből a szempontból kicsit más a civil pályán mozgó és a művészetekkel foglalkozó ember helyzete, mert az utóbbiak, ha hitelesen akarnak megszólalni, akkor nem „falazhatnak”, nekik nem lehetnek önvédelmi mechanizmusaik, mert direktbe „vérrel dolgoznak”. Ha a világészlelésüket elkezdik moderálni, meghamisítani az élményeket, művészi korrupcióba, vagy egyszerűbben mondva hazugságba csúsznak. A civil világban persze lehet úgy élni, hogy azt mondom, elegem van ebből az érzelmi hullámvasútból: ráállok inkább egy lelki kilengésektől mentes középútra, nincs nagy öröm, de cserébe nincs nagy fájdalom se. Én már eleget gyötrődtem, mondta nemrégen egy barátom. Különösen férfiaknál jellemző ez a hozzáállás, én úgy tapasztalom, a nők kevésbé tudják ezt bevállalni.
hvg.hu: A darabra visszatérve, a veszteség „feldolgozására”: a nő és a gyerek két teljesen eltérő technikával él.
H. J.: Ez a két evidens választás, amikor vesztésben vagyunk. Az anya felejteni akar, lezárni a múltat, a kislány ezzel szemben életben akarja tartani, azt mondja, hogy apa él és vissza fog jönni.
hvg.hu: Az anya „választásából” logikusan következik a végkifejlet, ami ugyanakkor összetöri a kislány álmait. Még ez is belefér?
H. J.: Az anyának élni kell, és felnevelni egy gyereket, ehhez valamilyen élet-attitűd mellett kell döntenie. Magánemberként se, íróként pedig végképp nem vonhatom kétségbe az anya döntését. Ennek a nőnek vannak igazságai, még a vészjósló végső eseményben is, és én ezeket az igazságokat képviselem. A férjnek is megvan a maga élet-igazsága, és azt is fel kell tenni a színpadra. Én a hőseim életét nem vonhatom vád alá, csak védhetem. Amúgy egy-egy keményebb élethelyzetben, ahol érdekek ütköznek, senki igazsága nem lehet egyedüli és mindenekfelett álló.
hvg.hu: És olyan csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valami mindenkinek jó, többnyire ezek az igazságok összeütközésbe kerülnek.
H. J.: Igen, ráadásul hiába vallják a nagy moralisták és a világvallások alapszövegei, hogy mindenről el lehet dönteni, hogy az jó-e vagy rossz, ez, azt hiszem, nem ilyen egyszerű. A különböző igazságokat nem tudod morálisan beárazni, nem lehet azt mondani, hogy az egyik erkölcsileg helyes, a másik pedig helytelen. Jó lenne, ha csillagos ég volna az erkölcsi igazság bennünk, ahogyan Kant gondolta, vagy ahogy egy muzulmán alapszöveg mondja: amitől fáj a gyomrod, az helytelen cselekedet. De hol van már ez a bizonyosság. Ugyanakkor mégis felemelő, hogy ebben az illúzióban kicsit mindannyian hiszünk, többek között én is.
