Mezei Néző: Leenane szépe visszatért – a címszerepben: Jankovics Anna

Azonnal megszerettem Martin McDonagh darabját, amikor a Víg Házi Színpadán először megláttam, 1998. november 29-én, alig két héttel az ősbemutató után, sőt az azóta látott további három verzióban is tetszett. (Érdekesség, hogy a főpróba délelőttjén jártam a Vígszínházban is, és A kastély egyik leghálásabb mellékszerepét Borbiczki Ferenc játszotta, akire még tisztán emlékszem Pato Dooleyként is.)

Ez is Upor László fordítását használó előadás, akinek a szövegét Gyulay Eszter gondozta - van néhány módosítás, amellyel finoman a mához igazította a szöveget.

Kovács Lehel rendezésében láthatóan arra törekszik, hogy a szereplők viszonyait árnyaltan mutassa be, nem vonja el róluk a figyelmet, ez nem ún. „rendezői színház”, a darab színészbarát volt és az előadás ezúttal is azzá válhatott. Ezt mind a négy szereplőnek jó játszani, nekünk pedig jó őket nézni. Megtekintését szívesen ajánlom mindenkinek.

 Juhász Nóra funkcionális díszletét feltehetően a költségvetés korlátai inspirálták elsődlegesen, de megfelel a célnak, a vaskeret által körülhatárolt szűk szoba illik a történethez, már ez is kifejezi a szereplők bezártságát. Kevés kelléket használ a rendező, így, ami van, az lényegessé válhat. Ugyan lenne mód valódi ételek fogyasztására, de jó, hogy az étkezéseket is csak jelzik a színészek – ha nem így lenne, felmerülhetne, hogy a forró víz akkor hol marad… (A délelőtti Kastély pont az ellenkező véglet volt, és este már nem szerettem volna semmilyen színészt veszélyeztető akciót látni.) Pirityi Emese jelmeztervező a főszereplőt sokszor átöltözteti, ezzel egyben hatékonyan ki is fejezi az idő múlását.

Négy remek színészt nézhetünk közel két órán keresztül, akiknek elhihetjük mindazt, amit csak jeleznek.

Ahogy a McDonagh darabok többsége, ez is fekete komédia – sokat nevetünk még erőszakos jeleneteken is, kénytelenek vagyunk rá – a darab most is működik. Szórakozunk, de közben átjön a szereplők sorsának tragikuma is – nem remélhetünk nekik jobb életet.

 A „Leenane szépe” egyik fő témája a „sehol se jó élni”, se azoknak, akik otthon maradnak, sem azoknak, akik egy jobb élet reményében elmentek. Patthelyzet ez az ír falu lakosainak, hiába szép a természeti környezet, még azt sem tudják élvezni – folyton esik és sár van (konkrétan is és átvitt értelemben is értelmezhetőek McDonagh darabjainak az időjárással kapcsolatos gyakori megjegyzései). A közösség jövője is kilátástalan, egyre-másra távoznak el végleg a tagjai, akikben a honvágy ellentmondásos érzeteket kelt. Ehhez kapcsolódik a családon belül vagy egyedül átélt magány, amely feloldhatatlan.

Hogy lehet a perspektívátlansággal együttélni, miként tudjuk magunkat előre vonszolni az életben, ha egyszer racionálisan olyan könnyen belátható, hogy nincs miben bízni? - Ez lehet a mű egyik alapkérdése, amely bennünk is felvetődhet, ha netán összemérnénk saját sorsunk a szereplőkével.

Ezek a kérdések saját magunkban is időről-időre felmerülnek, épp tegnap írta le szinte ugyanezt egy régi tanítványom, de miközben ezen gondolkodunk, nem szoktunk olyan jól szórakozni, mint amikor a Leenane szépét nézzük színházban. Ebben a rendezésben a feketeség és a komédia is érvényesül, kellő egyensúlyban ráadásul.

Az előadás szereplőit nem nehéz magunkkal vagy ismerőseinkkel összehasonlítani. Nem Ray Dooley az egyetlen, aki a sorozatnézésbe menekül, hogy jobban érezze magát. Katona László figurája, aki láthatóan magasabb is mint a díszlet, és meg kell gondolja, hol fér el, szétfeszíti a teret… A legtöbb poénos helyzet az ő jeleneteihez kapcsolódik, ő az, aki a legkevésbé van tudatában valódi helyzetének.

Pato Dooley, az Angliából ideiglenesen hazatérő vendégmunkás lehetne az, aki által a főszereplő sorsa egycsapásra rendeződhetne. Kovács Krisztiánnak ugyan mindössze két jelenet jut, de ebben is nagy utat jár be, érzékeljük, hogy neki, aki elment, éppen úgy fáj a magány, és menet közben ismeri fel, hogy jól összeillenének Maureennel. Mi is el tudjuk képzelni, hogy valódi szeretetkapcsolat alakulhat ki közte és a címszereplő között, és mindkettejük veszteségeként éljük meg, hogy ez mégsem jöhet létre. Ez az igazi tragédia, nem a haláleset. (Erre a férfire nézve még azt is elhinnénk, hogy évekig várták a visszatértét, bár tudjuk, hogy nem erről van szó, mindössze egy röpke kalandnak indult a közös történetük.)

Mucsi Zoltán nagyon komolyan veszi Mag, az öreg anya szerepét, amely ziccer lenne bárkinek, de nem túlozza el. Visszafogott játéka példaértékű. Őt nézve fel sem merül, hogy miért férfi játssza a szerepet, nem lesz belőle se kabaré, se ripacskodás. Maradt benne nőiesség, nem engedte el magát egészen – aki figyel apró gesztusaira, lábtartására, az otthon is hordott elegáns gyöngysorra és parókára, az ezt értékelni fogja. Nem látjuk különösebben rozogának, a betegségét csak emlegeti. (A nagyanyám jutott róla eszembe, aki 55 évesen már azt magyarázta - még 34 évig -, hogy "öreg vagyok és beteg”, mi pedig minden hétvégénket hozzá igazítottuk.)

Az, hogy mindenáron maga mellett akarja tartani Maureent, hogy ne kerüljön idősek otthonába, érthetővé válik számunkra, de a kis gonoszságai, az, hogy harctereppé változtatja az otthoni közeget, azonnal a lány pártjára állít minket, annak ellenére, hogy látjuk, most már benne is megjelent a gyűlölet, és veszélyes dolog őt provokálni. Látunk elviselhetetlen körülmények között két összezárt embert, akik marják egymást, és a drámaíró poénjainak köszönhetően mi ezen mégis többnyire nevetünk. (Miközben akár gondolhatunk párhuzamos helyzetekre, vagy általánosíthatnánk a mi közállapotainkra is.)

A rendező több ponton módosított, és amit ebből én észleltem, az jó ötletnek bizonyult. (Nem szpoilerezek inkább, legyen meglepetés.) Az is jó, hogy az előadás néhány pontján, de nem folyamatosan van kivetítés is, ez is hozzáad a látottakhoz és a színház kis terét tágítja. A beadott zenéket Krisztik Csaba válogatta, akinek ezzel az előadással párhuzamosan szintén új bemutatója készült (Julius Caesar Székesfehérváron), amelyet már megnéztem és írtam is róla.

A Leenane szépe nagyon nekem való volt, eleve szeretem a kisszínpadi, elsősorban a színészre koncentráló produkciókat, és a Nézőművészeti Kft színészeit különösen. A Kicsibácsi óta, amely továbbra is az egyik kedvenc előadásom (prózai előadásra nem sűrűn ülök be háromszor, de ezt még sokkal többször is megnéztem volna szívesen), nagyon megszerettem Jankovics Anna szenvedélyes és életvidámságot árasztó színészetét, és már miatta is előre vártam ezt. Biztosra vettem, hogy ez a szerep egészen el fogja találni, és pontosan így is lett. Végig tudtam neki drukkolni, hiába láttam korábban négy verzióban a darabot, még mindig reménykedtem a happy endben.

Miután jelentősen fiatalabbnak érződik a szerep koránál, így valamivel intenzívebben tudunk bízni abban, hogy még párra lelhet. Ugyanakkor ez a fiatalsága esélyt ad arra is, hogy ez a csapat még hosszú éveken át műsoron tudja a darabot tartani, amíg mind a négy színész fel tud lépni, addig mindenképp.

A színészek összehangolt csapatmunkáját látva remény ébred bennünk, mert ugyan a történetben Mag megpróbálja lenyomni a lányát, de a valóságban mindez másként van. Mucsi Zoltán, az országosan ismert színész, akire rengetegen kíváncsiak bármiben, nagyon alázatos módon működik, helyzetbe hozza a Pesten többnyire ismeretlen pályatársat (a szolnoki, illetve tavaly óta a kecskeméti nézők láthatták leginkább színpadon), és hagyja, hogy Jankovics Anna maradhasson a legfőbb szereplő, pedig könnyen magára vonzhatná a teljes figyelmünk. Ez a színészi alázat is mutatja, hogy Mucsi Zoltán valóban a legnagyobb mai művészek közé tartozik, és nem hiába veszem fel a MUCCI-pólómat ünnepélyes alkalmakhoz évek óta... Megérdemli, hogy a színház plakátjára nézve sokan azt gondolják, hogy rá vonatkozik a cím, ő Leenane szépe. Lehetne. Ahogy ránézünk, érezzük, hogy tudna mit mesélni a múltjából, ha akarna...

Szép hosszú sorozatot kívánok az egész csapatnak, hosszú várólistákat!