Túlélni, megfelelni, alá, fölé - Zsedényi Balázs A gondnokról

Az alárendelt, a fölérendelt és a jelentéktelen. Egyszerű, mégis olyan képlet, amiben egy komplett társadalmi hierarchia, struktúra és közeg jellemezhető.

 Bár a képlet valószínűleg állandó, az egyes szerepeket kitöltő karakterek változnak. Ez a három férfi – bár egy angol darab apropóján találkozunk velük – a magyar valóságból született, és arctalan szimbólumok helyett emberekké, illetve emberszerű lényekké formálódnak.

Aston megsajnál egy hajléktalant, beengedi a lakásába. A hajléktalan férfi lábáról majd leesik már a szandál, Aston pedig egyszerű önzetlenségből úgy dönt, segít neki. Olyannyira segít, hogy megengedi, hogy az éppen lomtárként üzemelő másik ágyát – ami ugyan kicsit huzatos, de mégiscsak ágy, paplan, meg takaró – használhatja. Persze csak addig, amíg nem múlik el a híres-hírhedt angol rossz idő, és Davies nem indulhat el új cipőjében a nem is olyan nagy útnak, aminek a végén ott amindendolgomrendeződik és a mindenrenbejön. De valahogy egyik cipő sem felel meg: az egyik itt nyom, a másik ott kicsi, az eső meg esik, hiszen Anglia az Anglia, ilyen körülmények között pedig senki nem várhatja el, ugye, hogy nekikezdjen rendbe rakni bárki is az életét?!

Egy harmadik férfi, Mick jelenik meg, övé a lakás és az ágy is, de hagyja, hogy bátyjának, Astonnak az új „barátja” (ez vita tárgyát fogja képezni) továbbra is a huzatos ablak alatti ágyon lakjon, ami mégiscsak ágy, paplan meg takaró. Mick üzletember. Nem gazdag, csak gazdagabb, nem tehetős, csak tehetősebb, nem hatalmas, csak hatalmasabb. A három figura függ egymástól, viszonyuk azonban egyszerre labilis és kiszámítható, hiszen egy ilyen szilárd viszonyrendszerben a szerepek nem cserélődnek fel, akármi történjék is, a lázadás viszont végig ott motoszkál a cselekedetek között.

Mucsi Zoltán, aki az alárendelt szerepében semmi esetre sem szimpla toposz, hanem hús-vér ember, megdöbbentő pontossággal mutatja meg a kisstílűség, az élhetetlenség, az örökké csak elvárásokkal fellépő, de az elvárásokkal szemben semmilyen teljesítményt fel nem mutató, öntudatot pózoló, meggyötört ember hétköznapi képét. Igaz, talán ez a karakter sínyli meg legjobban a kissé dagályosan felejtett szövegtenger szűnni nem akaró áradását, így gyakran válnak rutinná az egyébként nagyon is jellegzetes, a folytonos elégedetlenségből és az önsorsrontásból születő gesztusok és hangszínek. Mucsi széles skálán mutatja be annak az életstratégiának a végállapotát, amelynek egyetlen egy célja a viszonylagos nyugalomban kibekkelhető túlélés, és ennek érdekében mindig alkalmazkodni kell a legfelső elérhető hatalomhoz, az egyéniség megtartását szimbólumokkal önhazudva. Scherer Péter Astonja mintha a Száll a kakukk fészkére McMurphyjének tíz évvel későbbi változata volna. Scherer pontosan annyi lehetőséget kap, aminek tetőpontján az előadás valódi betetőzésévé válik a félhomályban az elfojtástól szétvetve, rezignált egyszerűséggel előadott elementáris erejű monológja, ami kristálytiszta lenyomata a tehetség megsemmisítése tragédiájának és a középszer kegyetlen győzelmének. A középszer pedig Katona László üzletember-figurája lenne, aki a képlékenység, a hatalmaskodás és a terror elegyét keresi, de a kiismerhetetlen, csak az öltöny által egyben tartott ember, aki hatalmának teljes spektrumát a gondoskodástól az erőszakig képes kiélni bátyján és a hajléktalanon, nem áll össze egésszé, nem alkot tiszta rendszert. Ez főként annak köszönhető talán, hogy az előadás egyik alappillére egyszerűen hiányzik.

Khell Csörsz puritán egyszerűségű, egy fészer és egy padlásszoba keverékéből megszülető díszlete ugyanúgy csak mérsékelten elemelt, ahogy a játék maga – s ez a komplex atmoszféra megszületését gátolja. Szabó Máté ugyanis valami miatt végig – mindösszesen egy erős kivétellel, amikor a második felvonás elején egy porszívó, egy lámpa és a sötétség kelt némi riadalmat a nézőtéren joggal, mert ez a jelenet jó pár horrorfilmben megállná a helyét – a realitás talaján tartja az előadást. Harold Pinter darabja viszont abszurd. Ennek csalhatatlan jele az, hogy a szövegben és a karakterekben láthatóan jelen lévő humor olyan, mintha valami burokból próbálna kiszabadulni, de folyton visszapattanna róla, a burkot pedig a közeg hiánya okozza. Látjuk, ahogy ott cikáznak valahol a nézőtér és a színpad között, de néhány kivételtől eltekintve nem tudnak kijutni onnan. A realitás és az abszurd közötti ellentétet nem sikerül feloldania Szabó Máténak, így pedig a három férfi képletes viszonylatának felszínre juttatása szinte lehetetlen, és ugyan a személyes sorsokra így nagyobb hangsúly jut, mégis úgy tűnik: az abszurdmentes abszurdnak még nem jött el az ideje.

Mert meglehet, hogy az abszurdmentes abszurd a mai magyar valóság. Pinter drámája azonban megtartja még saját, egyéni valóságát, nem engedve a realitás hívószavának. Még nem. Persze eljöhet annak is az ideje. Addig pedig szükség van a közegre, valami teátrálisra, valami expresszívre, ami ha ezzel az intimitással és aprólékossággal – no meg egy élesebb dramaturgiai ollóval – találkozik, akkor abból még bármi kisülhet.