Végtermék - Koltai Tamás A fajok eredetéről

Előadás: 

A fajok eredete című színjátékban, amelyet a Sirályban ad elő a Nézőművészeti Kft. (nyilván a „Főiskola" folytatása más eszközökkel), maga az ember, a homo sapiens a végtermék, amelynek keletkezéstörténetét hangbemondásos kiselőadás formájában ismertetik három csöves reggeli kászálódásának spontán illusztrációjaként. Fontos részleteket tudunk meg a törzsfejlődésről, végigkísérjük az eszközhasználatban megnyilvánuló ugrásszerű változás fokozatait (például amíg az egyik csöves hasztalan próbál tüzet csiholni a cigaretta meggyújtásához, a másik a pokróc alól kinyújtott karral kínálja föl az öngyújtó lángját), a két lábra álló mai ember közvetlen elődjét, a homo erectust pedig akkor azonosítjuk, amikor a bizonytalan egyensúlyú egyén némi erőlködéssel fölegyenesedik.

Ebben az esetben nem Darwin életművének mai színpadra alkalmazásáról van szó, csak kiindulópontról, amely azonban az ember emberré válásának folyamatát nem átallja a nagyszabású vállalkozás és az olykor kisszerű eredmény közötti ellentmondás arisztophanészi szatírájával, „a fordítottját kell érteni" sugallatával ábrázolni.

(Gyerekkoromban volt egy vastag szovjet könyvem, az volt a címe, Hogyan lett az ember óriás? Felnőve gyakran szerettem volna megkérdezni: és hogyan ment újra össze?) Az előadásban van egy jelenet, amely összemérhető az Igazság hasonló, ízlést próbáló jeleneteivel. A csövesek ünnepi vacsorára készülnek egy begurított kukatartályból. Akkurátusan előkészítenek papírtányért, műanyag eszcájgot, majd a kukából előszednek minden szart, ételmaradékot, kidobott kaját, koszos papírból kikanalazott nyúlós valamit, gyanús pépet, löttyöt, kenyérreszlit, mackósajt-háromszöget, miegymást, gondosan összekapargatják, kiporciózzák és jóízűen elfogyasztják. Mindezt megtervezett, összehangolt, egymásra utalt, szótlan mozdulatsorral kísérve, szinte rituálisan, és azzal a természetes, realista, sőt esztétikai magaslatra emelt eleganciával, ahogy Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs műveli. Tisztára komolyan és tisztára viccesen.

A Tasnádi István megszövegezte improvizációknak a csöveskeretet meghaladó vonulata egy svihák producer által generált filmforgatás, melynek során az önművészetétől elszállt rendező (miután tizennyolc perc húsz másodperces dokumentumfilmje jó élettani hatást tett egy csirkefarm lakóira) csirkék százezreinek mint biztos közönségbázisnak készít játékfilmet, előbb élő csirkével, majd „beöltözött csirkeszínésszel". Mucsi adja a filmest, Scherer a producert (meg a csirkét), Thuróczy a csirkegondozót; gondolni lehet, mi jön ki ebből a kapapepe, plusz a búsképű pintérbélás együttműködése révén, az ízlésgarantált rendező, Dömötör Tamás segítségével. Jó mulatság, férfimunka. A trió néha visszamegy csövesbe, perselyező homeless cirkuszrevüt adnak elő botlábú akrobatikával, hasra­esős mutatványokkal. Belső átváltozó képességük varázslatos. A két plánt mint a homo sapiens két fejlődési fokát akár egy időfelbontásos reálsztori szintjén is összekapcsolhatjuk, de nem fontos. Az előadás nem lép föl arisztophanészi politizáló-szatirizáló igénnyel, de a végtermék egészséges étvággyal fogyasztható.