Mindannyian kapunk egy csomagot
Mucsi Zoltán pszichológust, Moldvai Kiss Andrea pedig a páciensét alakítja a Nézőművészeti Kft. új, A lány, aki hozott lélekből dolgozott című előadásában. Ennek kapcsán beszélgettünk felelősségről, szeretetvágyról, és a csomagról, amit mindannyian viszünk, és ami sok ember számára túl nehéz ahhoz, hogy lerakja.
Revizor: Férfit és nőt, férjet és feleséget alakítottatok a Nehézben, és most is. Van valami folytonosság a kettő között? Áthoztatok valamit onnan ehhez a szerephez?
Mucsi Zoltán: Más jellegű a két darab és a két szerep is. A Nehézben egyetlen zárt jelenetünk van, keveset vagyunk együtt a színpadon. Az új előadásban pedig nemcsak férj és feleség viszony van, hanem pszichológus és páciens is. Annyit hoztunk csak át, hogy én nem lettem piszébb, mint a Nehézben, és Andrea sem lett sokkal magasabb, szóval az adottságok át vannak mentve, de ezen kívül szerintem nincs hasonlóság.
R: Sok különbség van aközött, ahogy Szabó Máté és ahogy Bérczes László gondolkodik egy Háy-szövegről?
MZ: Sok minden miatt különböznek egymástól, nyilván koruknál fogva is, de amiben hasonlítanak, hogy mindketten aprólékos, szöszölős, tökölős rendezők.
R: És ti szeretitek, ha valaki aprólékos, szöszölős, tökölős?
Moldvai Kiss Andrea: Én nagyon. Hasonlóság közöttük az is, hogy nagyon érzékenyek, és azt szeretik, ha minél mélyebbre lehet ásni egy-egy témában. A figuráknak és a helyzeteknek az elemzése sokkal fontosabb számukra, mint egy rendezői álom megvalósítása.
MZ: A rendezői koncepció addig a pillanatig fontos, amíg el tudod engedni. Az esetek nagy részében a rendező nem szokott teljesen elfordulni az eredeti koncepciójától, de még ez is előfordul néha. Volt egy rendező, akitől azt kérdezték, mennyire készül fel az előadásaira, amire azt válaszolta, hogy igyekszik százhúsz százalékosan. A következő kérdés az volt, mennyi valósul meg az eredeti terveiből az előadásaiban. Erre azt válaszolta, a jó előadásaiban olyan harminc-negyven százalék marad meg, mert a többit megváltoztatják a színészek. Hiszen a próbán rengeteg olyan dolog történik, amit ha tíz évig gondolkodik rajta az ember otthon, akkor sem jut az eszébe.
R: Az előadás címe az, hogy A lány, aki hozott lélekből dolgozott. Mit jelent az, hogy valaki hozott lélekből dolgozik? Van olyan, hogy valaki nem hozott lélekből dolgozik?
MKA: Azt jelenti, hogy visszük tovább a szüleinktől kapott történeteket, élményeket, amelyek átszűrödnek a személyiségünkön, és mozdítanak minket valamerre. Úgyhogy szerintem nincs, aki nem hozott lélekből dolgozik. Az a kérdés, hogy ezzel a csomaggal az ember mit tud kezdeni, észreveszi-e egyáltalán, hogy van neki, vagy hogy kezdenie kéne vele valamit, tudja-e hasznosítani az életében, vagy pont hátráltatja, és ha hátráltatja, akkor hogyan tudja letenni.
R: Az általad játszott nő mennyire viszonyul tudatosan a saját csomagjához?
MKA: Semennyire. Pont azért akad el és roppan meg, mert nem tudja ezeket feldolgozni és a helyére tenni, és ezért újra és újra ugyanabba a problémába ütközik az életében.
MZ: Bizonyos problémákkal nem mer az ember szembenézni, mert azt érzi, hogy meg fog bolondulni tőlük, olyan rettenetesek. Helyette inkább egy még rettenetesebb utat választ, amin akkor kell végigmennie, ha nem néz szembe ezekkel a dolgokkal. Mindannyian kapunk egy csomagot, ez a nő egy ponton nem bírta tovább cipelni, elcsúszott, nincs számára visszaút. És itt felmerül a pszichológus felelősségének kérdése: a képességeink nem végtelenek, és ha nem sikerül valakit megmentenünk, akkor muszáj, hogy felmentsük végül saját magunkat. Ez történik az általam játszott figurával is.
R: Ugyanakkor ez a pszichológus szörnyű figura: nárcisztikus karakter, aki a saját csomagját vetíti bele a nő sorsába, és talán épp emiatt nem tud rajta segíteni. Mikor építed a szereped, nyilván a figura igazságát keresed elsősorban. De ránézel kívülről is erre a férfira?
MZ: A kettő együtt működik, de elsősorban a figura igazságát kell keresnem. A nézőnek pedig kialakul róla a saját véleménye. Lehet, hogy hibás, de a saját élete és a tapasztalatai alapján úgy gondolja, hogy az élet nem egy csodaszép rózsakert, és minden, ami az emberek között elromolhat, az el is romlik. Ezzel a nézettel nehéz azonosulni, mert mondhatjuk rá azt, hogy az életnek vannak szép pillanatai és értelme. A pszichológus szerint azonban minden elmúlik, amit az élet értelmének hiszünk egy-egy élethelyzetben.
R: De az, hogy a saját életéből, problémáiból vonja le ezt a következtetést, nyilvánvaló szakmai hiba…
MZ: Ez már a te véleményed. De azt, hogy a nővel valójában hogy viselkedett, nem tudjuk pontosan, hiszen erről csak utólag, a nyomozóval folytatott beszélgetéséből kapunk információkat.
MKA: De abba azért belelátunk, hogy a terápián milyen kérdéseket tesz fel a nőnek, és ebből kap egy képet a néző a pszichológus hozzáállásáról. És ő nem egy szomszéd vagy egy eladó a közértből, akinek ha nem tetszik a véleménye, akkor legközelebb elkerülhetjük, hanem egy szakember, aki ráadásul a modern kor papjának nevezi magát. Épp ezért nem mindegy, hogy ő hogyan kommunikál egy lelkileg összetört emberrel, aki hozzá fordul segítségért. A nézők nagy része valószínűleg rémesnek látja ezt a figurát. Viszont a nőnek is van felelőssége, amikor a környezetét okolja, és külsőségekben keresi a megoldást. Ez teljes zsákutcának bizonyul, rajta az segítene, ha magában találná meg a probléma gyökerét, így fedezhetné fel a viselkedésében azokat a hozott mintákat, amik megkeserítik az életét.
MZ: Két fontos kérdés van, amit a darab feltesz. Az egyik, hogy igaz-e, hogy az élet olyan borzasztó, ahogy a pszichológus állítja, a másik pedig, hogy lehet-e segíteni mindenkin. Vagy ez a billog olyan mélyen van-e belénk égetve, hogy azt senki nem tudja kiszedni. És szól arról a felelősségről is talán, hogy milyen csomagot adunk át az utódainknak, mert lehet, hogy akkorát adunk, hogy nincs az a pszichológus, aki azt kiveszi a zsákjukból.
R: A nő karaktere a pszichológus emlékezetében jelenik meg, ő idézi fel a nővel folytatott beszélgetéseit, hogy válaszokat adjon a nyomozó kérdéseire. Te a nőt játszod el olyannak, amilyen, vagy azt a képet, ahogyan a pszichológus emlékszik rá?
MKA: A nőt, hiszen úgy izgalmas, ha az ő története ütközik a pszichológus reflexióival. De az elemzés során bennünk is többször felmerült a kérdés a rengeteg idő- és nézőpontváltás miatt, hogy mi a valóság és mi játszódik a szereplő fejében. Ez egy szerzői trükk, ami bevisz minket a rengetegbe.
MZ: Ahogy korábban utaltál is rá, egyikünk se gondolta a próbafolyamat alatt, hogy a pszichológus egy rendkívül pozitív, életigenlő figura. Viszont az is szerzői lelemény Háy János részéről, hogy az általam játszott figurákban – tehát a férfiakban, akik szereplői voltak a nő életének – nem sok szeretnivaló van. A pszichológus figurájának nárcizmusa csak még jobban ráerősít erre.
R: És a nőben sok szeretnivaló van?
MKA: Visszakérdezlek: te hogy érezted ezt? Tudtál benne valamit szeretni?
R: Szeretni talán nem, inkább sajnálni.
MKA: És ezt miért érezted?
R: Mert ő egy áldozat.
MZ: Különböző véleményeket hallottam már ezzel kapcsolatban, és van, aki megveti ezt a nőt. Szerintem ő egy menekülő, olyan, mint a szükségét végző vadállat, kétségbeesetten küzd az életben maradásért, és emiatt folyamatosan rosszakat lép, rossz döntéseket hoz. Persze, az ő felelőssége is megkérdőjelezhető, mert ha ilyen csomagot kaptunk, akkor rajtunk is múlik, hogy ne csak ez határozza meg az életünket. Tehát nem azt mondom, hogy fel kell menteni vagy szeretni kell, de az is baj, ha a nézők csak utálják.
MKA: Én a szeretetvágyát tudtam benne szeretni. Az én családomban is vannak nagyon terhelt női sorsok, a hátterükben pontosan ugyanez van: a fuldokló segélykiáltása, az iszonyú vágyakozás a szeretet után. Alapvető emberi szükséglet ez, a szeretetvágy, amely mindannyiunk életét erősen meghatározza.