Jó és rossz apáknak meg anyáknak

Szoboszlai Annamária: Jó és rossz apáknak meg anyáknak

Szinte naponta jelenik meg cikk arról, hogy világszerte egyre több az ilyen vagy olyan viselkedésproblémával küzdő gyerek.

Egyik ember megválthatja a másikat? Képes lehetek alakítani a másik sorsát, mondjuk, a gyerekemét?

A Mit tennél, ha ma meghalnék? láttán első körben az jutott eszembe, elfekvőbe rakott erők szabadulhatnának föl, ha sok-sok szülő nézné meg ezt a darabot. Megnézhetnék például azok a kedves, ügyes, jó apák meg jó anyák, akiknek természetesen a gyerekei is kedves, ügyes meg jó gyerekek, mert nem csípnek, nem rúgnak, nem harapnak, ellenben kénytelenek elszenvedni az agresszívek agresszióját.

Megnézhetnék azok, akik szeretnek más családok rovására összepusmogni a játszótéren, az óvodában, az iskolában, a boltban, az utcán, az orvosnál. Azok, akik félelmükben vagy önhittségükben képesek pellengérre állítani egy kisgyereket, kirúgatni bölcsiből/óvodából. Azok, akik szimplán csak úgy gondolják, hogy ők mindent jól csinálnak. És persze megnézhetnék azok is, akik minden igyekezetük ellenére úgy érzik, hogy szar az egész, szar, ahogy van, amit ők apaként/anyaként tesznek, akik semminek érzik magukat a többi kedves, ügyes, jó és magabiztos szülő árnyékában. Nem tudom, hogy a jó gyerekes jó apák meg jó anyák aztán majd nagyobb empátiával tekintenek-e a szar szülőkre meg a rossz gyerekeikre, de legalább kimozdulnak, s a színházban töltött idő alatt bizonyosan nem ítélkeznének a vademberek felett. Azt sem tudom, hogy a szar szülők eztán kevésbé szarnak éreznék-e magukat, és rádöbbennének-e, hogy nem minden csak és kizárólag rajtuk múlik, de talán fölismerik, hogy lehet segítséget kérni, ha máshogy nem megy.

Szinte naponta jelenik meg cikk arról, hogy világszerte egyre több az ilyen vagy olyan viselkedésproblémával küzdő gyerek. Az okokról különböző elméletek, gyakran eltérő tudományos kutatási eredmények látnak napvilágot. Mennyiben felelős a genetika? Mennyiben a 21. századra gyökeresen átalakult (elsősorban városi) életmód? És mi írható a következetlen, erőtlen, vagy épp a problémákat fölismerni képtelen szülők rovására? A Nézőművészeti Kft. és a Manna Produkció együttműködésével született, az ADHD-szindrómával (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) foglalkozó filmek, dokumentumfilmek, könyvek anyagára támaszkodó dráma középpontjában egy nehéz élethelyzetbe került család áll. Az édesapa pár éve meghalt, adósságot hagyva maga után. Nina, az anya (Horváth Lili) egymaga nem képes nevelni a dühét kezelni képtelen, ADHD-vel diagnosztizált fiát, Ericet (Varga Ádám), ezért törvény adta jogával élve bentlakásos intézetbe adja, míg ő tovább éli életét. Csakhogy nem sokáig, mert 3 év múltán Ericet gyújtogatásért (melyben egyik társa is súlyos sérüléseket szenved) kicsapják az intézetből, így a 16 éves fiú ismét az anyjához kerül. Innen indulunk, még jelzők nélkül. Aztán ahogy peregnek előttünk az események, ahogy bepillantást nyerünk anya és fia szeretettel és elutasítással, meg nem értéssel vegyes kapcsolatába, a családtörténetébe, a kifordult szerepekbe, az elcsattant pofonokba, a váratlanul feltörő agresszióba és annak okaiba, úgy sokasodhatnak a minősítések. Kettősükhöz harmadikként, összekötő hídként a beszédproblémákkal küzdő szomszéd, az egykor tanárként dolgozó Uma (Simkó Katalin) társul, míg az ítélkező, megbélyegző külvilágot Katona László alakítja, hol a szomszéd nő férjének, hol egy bolti eladónak, hol az anyának meg fiának segítséget ígérő ügyvédnek, hol pedig Nina főnökének a bőrébe bújva.

A klasszikus színpad átalakul. A rendező, Gergye Krisztián (dramaturg: Gyulay Eszter) kettéosztja a nézőteret, így láthatjuk a velünk szemben ülők reakcióit, míg középen, egy keskeny sávon a szereplők közlekednek, akárcsak a manökenek a divatbemutatón. Ez itt az ÉLETÜNK, szól a Wonderful life Black-től. A kifutó egyik végén, egy nyitott pódiumon van Uma lakása, a minimális díszletet/berendezést egy mosógép, s a padlón szerteszórt babzsákfotelek alkotják. A másik végén, titokzatos, zárt ajtók mögött csak sejthetjük, hogyan él "Super Mario" feliratú pólót viselő férjével és gyermekeivel Uma, a beszédproblémás tanárnő. Rövidebb jelenetek erejéig, még két tér-szeletet játszanak be a színészek. A velem szemközti nézők mögött, a tér bal sarkában kap helyet egy boltos jelenet, mely valójában minden tekintetben kilóg a darab egészéből, de az ADHD szindrómára jellemző dühkitörés, a szülői reakció és a mindettől részvétlen merevséggel elzárkózó külvilág bemutatása miatt lehet szükséges. S szintén a szemközti nézők mögött, pontosan középen játszódik Nina és az ügyvéd tequilázós jelenete; lerészegedő anyját látva, a karaokei-bár színpadán itt ordítja mikrofonba Eric, hogy „Mamaaaa” (Queen: Bohemian Rhapsody). Az ismerős zene, az Ericet szétfeszítő erő, s az a minimális mozgás, melyet mi nézők is kénytelenek vagyunk elvégezni ebben a nem mindennapi játék-térben, különös, lebegő, de lebegésében mégis sűrű és fojtogató atmoszférát teremt, mely rátelepszik az ember lelkére.

Az Ericet játszó Varga Ádám és a Ninát megtestesítő Horváth Lili közvetlen kapcsolatot tart fenn a nézőkkel. Olykor kérdéseket intéznek hozzánk, s ugyan nem feltétlenül várnak választ, de finoman bevonódunk a történésekbe. Nina számára a tükröt jelentjük. Folyton öltözik és vetkőzik, igyekszik a lehető legelőnyösebb arcát mutatni felénk, fontos neki a megfelelés. Öltözetének alapdarabja (jelmeztervező: Béres Mónika) egy csipkés aljú fekete kombiné, melyre változatos színű és mintázatú, testre simuló ruhákat húz a megfelelő cipővel/csizmával, illetve egy örökifjú darabbal, fekete, motoros bőrdzsekivel kiegészítve. Nem főz, nem takarít, az intézetből hazaérkező Eric szobáját nem készíti elő. Mondhatni, nem túl gondos anya. Ő – számomra legalábbis ez derül ki – a könnyebb utat választja, amikor lemond Ericről, a vele járó nehézségekről ahelyett, hogy kilépve komfortzónájából, felnőne a feladathoz. Tőle ennyire futja.

Másfelől próbál helytállni. A maga naiv módján, olykor negyvenvalahány éves bájait is bevetve küzd a fiáért, tétova vágyaiért, az életben maradásért. Ericet a pajtásaként kezeli. Ha voltak is valaha korlátok, azokat Eric módszeresen leépítette, s tulajdonképpen azt tehet, amit akar. Ha például úgy tetszik neki, végigtapizhatja az anyját, aki mindezt egy kamaszlány magakellető éretlenségével reagálja le. Nina szemében saját viselkedése valószínűleg a szülői rugalmasság, jófejség megnyilvánulása. Vagy csak retteg a fiától?

Vele szemben Eric egy stabil energiabomba. Bár öltözéke változatlan (mely a darab színpadi szóhasználatában a folytonosságot, valamiféle stabilitást fejez ki), addig ő maga folytonos mozgásban van. Mozgásban kell lennie, mert csak így érzi, így lehet bizonyos afelől, hogy ő valóban van, létezik, nem tűnik el a felnőttek ingatag, őszintétlen és felelőtlen világában. Monológjaiból kitűnik a magasabb intelligencia, az, hogy látja magát, a helyzetét, a dühét, melynek képtelen gátat szabni, mert az mint egy rajta kívül álló erő lép működésbe. Gyerek ő, akinek utat mutató, következetes szülői háttérre lenne a legnagyobb szüksége. Ha lenne a környezetében egy biztos kereteket adó, elfogadó felnőtt személyiség, Eric is könnyebben megküzdhetne a saját belső sárkányaival. De nincs (még az intézetben sem), egészen Uma színre lépéséig. Akkor ugyanis feléled a remény, hogy Eric végre egyszer talán valóban gyerek lehet, akinek nem kell megvédenie a félrészeg anyját. Uma egyértelmű a határok tekintetében, emberi tartása tapintható, bár belül ő is küzd, titokzatos, kimondatlan tragédiák komorítják angyalian komoly alakját, s akadályozzák a beszédben. A szürkés-földszínű ruhák szinte elbújtatják Simkó Katalint, de hosszú kardigánja szárnyként lengi körül.

Hogy jobbra fordul-e Eric sorsa, hogy létrejöhet-e körülötte egy segítő védőburok, az maradjon az előadás titka. Bár drámaként is jól működik a Mit tennél, ha ma meghalnék?, azt gondolom, a siker záloga a téma maga, s hogy képes releváns kérdéseket éleszteni a nézőkben.

forrás: kutszelistilus.hu