Gubán Mária: Privát valóságaink összeférhetetlensége (szinhaz.net)

A Szkéné két oldala

Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.

Két művészeti alkotást összehasonlítani igazságtalan és felesleges, hisz mindegyik önmagában legitim egységet képez, saját metafizikai szabályokkal és értékekkel, az meg, hogy tetszik-e valami vagy sem, szubjektív és épp ezért lényegtelen.

Aki így gondolja, az valószínűleg nem olvas kritikákat, de legalábbis nem a valóságban él. Bármit bármivel össze lehet hasonlítani, például a pedofíliát a homoszexualitással. Poszt-igazság jelenünknek megvannak azok az előnyei, hogy azt mondunk, amit akarunk, szupervíziót megtagadó nézeteinkből pedig felépíthetjük magunk köré privát kis valóságunkat, melynek­- igény esetén – még csak metszéspontjai sincsenek mások realitásával.

De hogy létezik ennyi privát kis valóságbuborék egymás mellett ezen a limitált férőhelyes planétán? Vagy egy családi vacsoraasztalnál? Tasnádi István Kartonpapája, és a Háy János szövege alapján Bérczes László által rendezett Elem is ezeket a kérdéseket járja körül, csak valahogy teljesen más módon. A Kartonpapa egy nagyon specifikus helyzetből indul, mégis induktívan lő a magyar társadalom végtelenjébe, az Elem sokkal általánosabb és nagyszabásúbb igazságok nyomába szegődik, próbálkozásai viszont hangosan koppannak a díszletként szolgáló hatalmas fehér téglatesteken.

A június 13-án bemutatott Kartonpapa egy Dulux-reklám forgatási helyszínévé transzformálja a Szkénét.

Pintér Réka díszlete már az első másodperctől az illúzió szót üvölti a néző felé. Például mi más is lehetne a falon, mint egy Vénusz születése repró Botticellitől? Pszeudo-entellektüel belvárosi család. Az ajtó mellett ott a bicikli – kék, ahogy minden más is ­, már ebből tudod, kire szavazhattak.  A látvány egyébként az egész előadás során minden plasztikussága ellenére annyira élő, hogy végig a cselekmények szövetébe ágyazva létezik. Ebben, az otthon formába szilárdult, fröccsöntött masszában ül sztoikus flegmasággal Helga (Mosolygó Sára), aki a korai Avril Lavigne-re emlékeztet – a húszévesek az új tinédzserek.

Ez egyértelműen annak a liberális nevelésnek köszönhető, amiben a lányt a figyelemre vágyó, kihívóan viselkedő anya, Judit (Parti Nóra), és a tutyimutyi, kasztrált apa, Károly (Scherer Péter) részesítették. Ezt Évától (Udvaros Dorottya), a férjét nem gyászoló, hanem kartonfigurával helyettesítő nagynénitől tudjuk meg a mindnyájunk által rettegett jelenség, a családi vacsora keretei között. Ebben a világban ugyanis már a férfiak is nők, mert „borotválják a lábuk közit”, és Brüsszelben a transzvesztiták pedig a mi adónkból simogatják a migránsokat.

Az ő fia Zsolti, a princípiumok beteljesítésének remekbe szabott eredménye, a konzervatív nevelés komplexusoktól remegő produktuma. Varga Ádám mintha egyenesen az Egyetem térről sétált volna a deszkákra. Szánalmassági faktorát a koronavírus miatt érzett félelmének abszolút túltolása emeli művészi magasságokba. Érdekes látni, ahogy a pandémiához való hozzáállás már színházi eszközként is a karakterek bizonyos személyiségjegyeinek indikátoraként jelenik meg. Ő egyébként valószínűleg a legkomplexebb lénye a Kartonpapa-univerzumnak. Az előadás utolsó pillanatáig képtelenség eldönteni, hogy az incesztus gondolata izgatja, vagy meleg, vagy egyébként egy teljesen átlagos srác, akit csak megtört az élet.

Tasnádi egy asztalhoz ereszti a liberális és a konzervatív családtípust, és hagyja, hogy elvégezzék a dolgát. Pontosan az történik, amire számítunk. Udvaros még egy korty pálinkát nem ivott, de már nagyobb a szópárbaj, mint egy Telex-cikk kommentszekciójában – a színvonal ijesztően hasonló. Ez rengeteg olyan komikum forrása, amit akár oldalakon át lehetne ecsetelni, de jobb élőben látni.

A színészeken látszik, hogy nem sötétben tapogatóznak. Kívül-belül ismerik az általuk játszott karaktereket, de mivel sztereotípiákat testesítenek meg, nehéz őket valóságos embernek látni. Még akkor is, ha a valóság embereit pont ugyanígy látjuk. Ignjatovic Kristina jelmezei a szereplőket kortárs „archetípusokká” nemesítik. Nem merülhet fel kérdés, miért így öltözött fel Zsolti, vagy miért ilyen ing van Juditon. Mert ha rájuk nézünk, tudjuk, mást nem is vehettek volna fel.

Tovább olvasom…